„Körülvett engem nagy sereg kutya, a gonoszok zsinatja körülfogott engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek”.
/Zsoltárok Könyve (21, 17-19)/
bővebben:
itt pedig a Szent Kereszt felmagasztalása ikonról olvashattok:
ó, ez nagyon szép írás! hát ne feledjétek elolvasni
na jó nem lehet közvetlenül belinkelni, úgyhogy idemásoltam:
Krisztus Szent Keresztjéről[1]
[...] „Átkozott ugyanis,” – mondja – „mindenki, aki fán függ.”[2] Mégis ez az átkozott, elkerült, a legsúlyosabb büntetés jelképe, most kívánttá és szerelmetessé lett. Hiszen a királyi korona sem ékesíti úgy a főt, mint a kereszt, mely drágább az egész világmindenségnél; s amitől korábban mindenki rettegett, most mindenki arra vágyik, úgyhogy mindenhol megtalálható: az uralkodóknál és az alattvalóknál, a nőknél s a férfiaknál, a szüzeknél s a házasoknál, a szolgáknál s a szabadoknál, hiszen mindannyian szüntelenül belekarcolják testünk legnemesebb részébe, s mintegy sztélén, úgy hordozzák körbe homlokukon nap mint nap. Ott van a szent asztalon, ott a papszenteléseknél, s ott ragyog a rejtelmes vacsorán Krisztus teste mellett. Bárhová is megy valaki, láthatja: a lakásokban, a piacokon, a pusztában, az utakon, a hegyeken, a legelőkön, a dombokon, a tengeren a hajókon s a szigeteken, az ágyakon, a ruhákon, a fegyvereken, nászszobákban, lakomákon, aranyedényeken, ezüstökön, igazgyöngyökön, falfestményeken, sokat fáradozó állatok testén, a démonoktól ostromolt testeken, háborúban s békében, nappal és éjjel, mulatozók táncain, és aszkézisben élők testvériségeiben[3] – olyannyira vággyal övezi mindenki ezt az ajándékot, vagyis kimondhatatlan kegyelmet. Senki sem szégyelli, senki sem rejti el, arra gondolván, hogy átkozott halál jelképe, hanem mindannyian ezzel ékesítjük magunkat inkább, mintsem koronákkal, koszorúkkal, gyöngyfüzérekkel. Így tehát nemhogy nem kerülendő, de vággyal, szeretettel, buzgósággal övezi mindenki, mindenhol tündököl, szerte a házak falain, tetején, könyvekben, városokban, falvakban, a lakatlan területeken, s a lakottakon. Szívesen megkérdezném a hellént tehát, hogyan lenne az ítéletnek, az átkozott halálnak e jelképe mindenki előtt kívánatos, vágyat ébresztő, ha nem lenne nagy a Megfeszített hatalma?
Ha még mindezt semmibe veszed, szégyentelenül ellenállsz, és az igazsággal szembe szegülsz, a fényre vak vagy, nos más gondolatmenettel is kimutatom, hogy milyen hatalmas dolog ez. Az ítéletvégrehajtók sokféle kínzószerszámot használnak, keresztet, szíjat, karmokat, ólmos korbácsot, amelyekkel a testet szántják, széttépik és felakasztják a tagokat. Kinek jutna eszébe ezeket bevinni házába? Ki érintené meg a kezét azoknak a hóhéroknak, akik ezeket teszik, vagy ki látná közelről szívesen? Nemde undorodik a többség, egyesek pedig még babonás jelnek is tekintik, és sem érintését, sem látását nem viselik el? Nemde messziről elkerülik? Nemde elfordítják szemüket? Ilyen volt régen a kereszt is, vagy inkább még ezeknél is rosszabb, hiszen amint mondtam nem egyszerűen a halál, hanem a megátkozott halál jelképe volt. Hogyan eshetett meg tehát, mondd meg nekem, hogy most mindenki vággyal, buzgósággal övezi, és mindennél jobban tiszteli?
Arra a keresztre magára, amelyre felfeszítették és felhúzták a szent testet, miért vágyakozik mindenki? Ha egy kicsiny darabot megszereznek belőle sokan, aranyba foglalják, férfiak és nők a nyakukban hordják, s azzal ékesítik magukat, jóllehet a fa a sújtó ítélet, büntetés jelképe volt? Hanem az, aki mindeneket alkot és megújít, aki a földkerekséget ekkora nyomorúságból kiemelte, a földet mennyé tette, ő emelte e gyűlöletes és minden halálnál szégyenletesebb dolgot az egek fölé. Mindezt előre látva mondotta a próféta: „Elhunytát tisztelni fogják (Ézs 11,10 LXX).” A halálnak e jelképe (nem szűnök meg így megnevezni) nagy áldás eszköze lett, teljes biztonságot nyújtó védfal, kellő időben csapás a gonoszra, démonok zablája, az ellenséges erők számára szájkosár. Ez pusztította el a halált, törte össze az alvilág bronz kapuit, zúzta össze a vas reteszeket, rontotta le a gonosz fellegvárát, tépte ki a bűn idegeit, a kárhozat alól az egész földkerekséget kiragadta, elhárította a természetünket Isten parancsára sújtó csapást. Mit is mondjak? Amire nem volt képes a kettévált tenger, a megrepedt sziklák, a megváltozott levegő, a manna, melyet negyven esztendőn át kapott oly sok ezer ember, a törvény, s a palesztinai sivatagban kapott oly sok más jel – azt vitte végbe a kereszt, nem egy nép körében, hanem az egész földkerekségen, a kereszt, az átkozott jelkép, amit mindenki került, átkozott, gyűlölt, mégpedig könnyűszerrel, miután meghalt a Megfeszített.
Bugár M. István fordítása
Megjelent: Szakrális képzőművészet a keresztény ókorban. Szerk., ford.: Bugár M. István. Kairosz, Bp., 2004.
[1] Contra iudaeos et gentiles quod Christus Deus sit 9-10. PG 48, 825-827. {387?}
[2] MTörv 21,23; Gal 3,13‑14.
[3] A kifejezés nem jelent feltétlen szerzetesi közösséget, csupán az így élők „osztályát”: Homiliae in I Cor 30: PG 61,254.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése