.
2011. dec. 25.
2011. nov. 8.
Arkangyalok
ma van ünnepük, és még minden Mennyei Testnélküli Hatalmaké is / today we celebrate Archangel Michael and Gabriel and other Bodiless Powers
http://goarch.org/chapel/saints_view?contentid=279&type=saints
http://goarch.org/chapel/saints_view?contentid=279&type=saints
2011. okt. 28.
Szűz Mária Oltalma
a görög liturgikus hagyomány szerint ma Szűz Mária Oltalmá-nak ünnepe
PANAGIA PANTANASSA
icon from Vatopedi
2011. okt. 26.
ma Szent Demeter napja
Άγιος Δημήτριος
♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡♥♡
kockákra bontva a Szentek fülecskénél / in detail: http://ikonocska.blogspot.com/p/szentek.html
2011. okt. 24.
our monks
"Mózes abba mondása pedig: "Menj, maradj a kunyhódban, és kunyhód mindenre megtanít téged!", magába foglalta azt a titkot is, hogy gyümölcsöző az ottmaradás. Az atyák valóságos pszichológusok voltak, könyörtelen logikával. Azért jöttek a sivatagba, hogy a magányban Istent keressék. A sivatagban való kitartáshoz mindenáron cellájuk magányában kellett lakniuk. Ezek a testvérek, akik - időnként nagyon találékonyan - minden eszközt igénybevettek azért, hogy ne szökjenek meg kunyhójukból, ezzel teljesen tisztába voltak. Egy testvért kilenc éven át kísértette remetealakja elhagyásának gondolata. Minden nap kikészítette köpenyét az indulásra, s amikor beesteledett, ezt mondta: "Majd holnap elmegyek innen." Minden nap ezt mondta: "Maradjunk még itt az Úrért." Így tett kilenc éven keresztül, végül aztán Isten megszabadította minden kísértéstől, és nyugalmat talált."
/Lucien Regnault: Így éltek a 4. századi egyiptomi szerzetesek, Bizantológiai Intézet Alapítvány, 2004/
2011. okt. 1.
like a child...
„...Egy idő óta felajánlottam magam a Gyermek Jézus kis játékszerének, azt mondtam Neki, hogy ne úgy bánjék velem, mint valami drága játékkal, melynek a nézésével is beérik a gyerekek, hozzányúlni pedig nem mernek, hanem úgy, mint egy teljesen értéktelen kis labdával, melyet ledobhat a földre, a lábával rúghat, felhasíthat, otthagyhat egy sarokban vagy a szívére szoríthat, ha ebben örömét találja, egyszóval, szórakoztatni akartam a kicsi Jézust, kiszolgáltatni magam gyermeki szeszélyeinek... Meghallgatta imádságomat... Jézus felhasította kicsi játékszerét, látni akarta, hogy mi van benne, s mikor meglátta, a felfedezésével elégedetten leejtette kis labdáját és elaludt.... azt álmodta, hogy még mindig játékával szórakozik, hol elereszti, hol felveszi és azután, mikor egyszer már jó messzire gurította, a szívére szorítja s nem engedi el többé az ő kis keze ügyéből...„
/a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréz/
/a Gyermek Jézusról nevezett Kis Szent Teréz/
2011. szept. 23.
gondoskodó érintés
little children-feets among
St.Raymond -
patron Saint of the nurses
gyerekek és ikonok
caring touches
2011. aug. 15.
Az Istenanya elszenderedése
orosz ikon, 13.sz./14.sz. eleje
az Angyal, a levágott kezű (Péter tanácsára imát mondott és akkor a kéz visszakerült), a 12 Apostol (bal oldalon Péter, Pál, és az Istenanya fejénél János), 2 Püspök, Angyalok, Szeráf és Krisztus - a karján Mária, bepólyázott gyermek képében... GYÖNYÖRŰ
2011. júl. 27.
2011. júl. 11.
olvassátok el
Hymns of Divine Love
St. Simeon The New Theologian
Ἅγιος Συμεὼν ὁ Νέος Θεολόγος
fordította: Perczel István, illusztrációk: Oláh Mátyás
L'Harmattan-Odigitria, Budapest, 2010
2011. jún. 22.
2011. jún. 2.
Ascension of the Lord
http://www.orthodoxphotos.com/readings/LG/ascension.shtml
Az Úr Mennybemenetele - Húsvét utáni 40. nap http://www.szimandron.hu/index.html
http://vatopaidi.wordpress.com/2009/05/28/η-αναληψη-του-κυριου/
Az Úr Mennybemenetele - Húsvét utáni 40. nap http://www.szimandron.hu/index.html
itt már az angyalok is felfelé mutatnak
Η Ανάληψη του Κυρίου
http://vatopaidi.wordpress.com/2009/05/28/η-αναληψη-του-κυριου/
a Rubljov alapján bátorkodtam --- ööö -- elég későn álltam neki... de mindenképp GYEREKÜL akartam:)
my base: Rublev ... (on child' style, so so sorry:)
2011. máj. 26.
Museum of the Serbian Orthodox Church
Szerb Egyházi Múzeum (Szentendre, Fő tér 6.)
A Bogyani Kolostor Falképmásolatai / Copies of the Mural Pantings in the Monastery of Bodane
2011. április-november / April - November, 2011
Raffael Arkangyal / Archangel Raffael
hely / place
a Teremtés első napja / Genezis, first day
a Keresztrefeszítés előtt
van egy olyan rész, ahol félkörívben, kicsit nagyobban, mint életnagyságban állnak a Proféták. Dávid király, Salamon király, Jákob, Izsák, Ezékiel, Jeremiás, Habakkuk, stb. állni Velük szemben ... - lenyűgöző élmény...
There is a certain part, where the Prophets, King Salamon, King David, Jacob, Isaac, Ezekiel, Jeremia, Habakkuk etc. - slightly larger than life-sized - standing in a circle. Standing in front of them is a compelling and spectacular experience...
2011. máj. 16.
33 üvegikon
g y ö n y ö r ű e k ...
SO AMAZING EXHIBITION... romanian icons painted on glass From the Collection of the Museum Astra, Sibiu Museum Kiscell, Hungary
SO AMAZING EXHIBITION... romanian icons painted on glass From the Collection of the Museum Astra, Sibiu Museum Kiscell, Hungary
Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Oratórium
2011. április 19–május 29.
2011. máj. 10.
még
more more much more
top left to right in Serbian, Rubljov, Rubljov, Siregelas, in Byzantine Museum, Panselinos, Skliris, Theophanis the Cretan, Theophanis the Cretan, in Vatopediu, in Cyprus
2011. ápr. 24.
2011. ápr. 18.
Nagyhét / Μεγάλη εβδομάδα
"Imhol jő a Vőlegény az éj közepén, s boldog az a szolga, akit virrasztva talál, méltatlan pedig, aki tétlenkedik. Vigyázz hát én lelkem, el ne nyomjon az álom, nehogy elragadjon a halál, és kizárassál az Országból; hanem ébren légy, így kiáltva: Szent, Szent, Szent vagy Isten, irgalmazz nékünk Isten Szülője által."
Εξέδυσάν με τα ιματιά μου - Θεόδωρος Βασιλικός
Pray-kódex (OSZK MNy. 1.), XII. sz. vége-XIII.sz. eleje, tollrajzok (Keresztrefeszítés, Levétel, Sírbatétel és Három Mária a sírnál, Feltámadt Krisztus)
2011. ápr. 16.
Lázár szombatja!
Sínai ikon XII. sz.
(Békés-Dalos fordítás)
TOMORROW
VIRÁGVASÁRNAP
ΚΥΡΙΑΚΗ ΤΩΝ ΒΑΪΩΝ
The Four Gospels, manuscript on paper, copied by the scribe Astuatsatour in Karbi in 1317. The picture shows Christ’s Entry into Jerusalem on the Feast of Palm Sunday. The two blue stamps inform us that in 1868 the manuscript belonged to the [Armenian] Parish Council of Edessa. (The British Library, MS.Or.2680).
és mivel innen, hallgassatok egy kis gyönyörűűű örmény zenét!
listen to amazing Armenian Orthodox Music!
listen to amazing Armenian Orthodox Music!
2011. ápr. 15.
én / my story
http://videotar.mtv.hu/Videok/2011/03/30/16/Optika_2011_marcius_30__Filo_Vera.aspx
köszönöm/thank you very much Johanna, Dávid, Attila és Tamás
http://www.szimandron.hu/
amúgy meg ANYWAY: : : : : :
:)by Stamatis Skliris
ismeritek a legrövidebb imát? "Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, bűnösön!" ez a Szív imája...
"Lord Jesus Christ, Son of God, have mercy on me, the sinner."
2011. ápr. 11.
Egyiptomi Szent Mária
A fordítás a "Life of our holy Mother Mary of Egypt" c. 1972-es Montreálban kiadott füzet alapján készült. Fordította: Krasznai Judit, Lektorálta: dr. Bugár István
EGYIPTOMI SZENT MÁRIA
(† 522 Krisztus után)
“Helyénvaló elrejteni a király titkát, de dicsőséges felfedni és hirdetni Isten műveit" (Tób 12,7). így szólott Rafael arkangyal Tóbithoz, amikor vakságának csodálatos meggyógyítását véghezvitte. Valóban, a király titkát nem megőrizni veszélyes és rendkívül kockázatos, de hallgatni Isten dolgairól óriási veszteség a lélek számára. Én is - mondja Szent Szofróniusz - abbéli félelmemből írom meg Egyiptomi Szent Mária életét, hogy netán hallgatásommal Isten műveit rejteném el. Emlékezetbe idézvén azt a szerencsétlenséget, amely az Isten adta talentumot a földbe elásó szolgát érte (Máté 25,18-25), köteles vagyok továbbadni azt a szent beszámolót, amit kaptam. És senki ne gondolja azt - folytatja Szent Szofróniusz -, hogy oly vakmerő lennék, hogy nem az igazat írom vagy hogy kételkednék e hatalmas csodában - sohasem hazudnék szent dolgok felől! Ha lennének olyan emberek, akik elolvasván ezt a beszámolót nem hiszik el, az Úr kegyelmezzen meg nekik, amiért az emberi természet gyengeségét okolva, képtelenségnek tartják, hogy szent emberek ily csodálatos dolgokat vigyenek véghez. De most már bele kell vágnunk ennek a történetnek az elbeszélésébe, amely a legcsodálatosabb történet azok közül, amelyek nemzedékünk idején végbementek.
Élt egy sztarec Palesztina egyik kolostorában, egy szentéletű és szent beszédű pap, aki gyermekkorától fogva a szerzetesi szokások és életmód szerint nevelkedett. A sztarec neve Zoszimász volt. Végigjárta az aszketikus élet minden lépcsőfokát, és a lelki küzdelem terén mindenben azokhoz a szabályokhoz tartotta magát, amit a tanítóitól kapott. Miközben azon munkálkodott, hogy a lélek akarata diadalmaskodjék a test felett, maga is jócskán hozzáadott ezekhez a szabályokhoz. És célját el is érte. Lelki életéről oly híressé vált, hogy a közeli, de még a távolabbi kolostorokból is sokan jöttek hozzá. Mindeközben soha nem hagyta abba a Szentírás tanulmányozását. Akár pihent, álldogált, dolgozott vagy evett (ha azokat a morzsákat ételnek nevezhetjük, amiket elmajszolt), folytonosan és szakadatlanul egyetlen célja volt: mindig Istenről zengedezni és a Szentírás tanítását gyakorlatban megvalósítani. Zoszimász elmesélte, hogy mihelyt leválasztották anyja emlőjéről, miként adták át a kolostornak, ahol aszkéta neveltetésben részesült, míg 53 éves nem lett. Ezután az a gondolat kezdte gyötörni, hogy most már mindenben tökéletes, nincs szüksége senki útmutatására, és ez a kérdés merült fel benne: “Van-e a földön egyáltalán olyan szerzetes, aki segítségemre lehetne, és aki az aszkézis olyan fajtáját tudná felmutatni, amit én még ne valósítottam volna meg? Van-e egyetlen ember is a sivatagban, aki felülmúlna engem?"
Ekként gondolkodott a sztarec, amikor hirtelen egy angyal jelent meg előtte és ezt mondta:
“Zoszimász, derekasan harcoltál, amennyire ez emberi erővel lehetséges, hősiesen végigjártad az aszketikus élet lépcsőfokait. De egyetlen ember sincs, aki elérte volna a tökéletességet. Vannak teelőtted még nem sejtett küzdelmek, nagyobbak, mint amiket te megharcoltál. Hogy megtudd, még mennyi más út vezet az üdvösséghez, hagyd el szülőföldedet, mint a híres Ábrahám pátriárka, és menj el a Jordán folyónál lévő kolostorhoz!"
Zoszimász úgy tett, amint mondták neki. Elhagyta azt a kolostort, ahol gyermekkora óta élt, és elment a Jordán folyóhoz. Végül eljutott ahhoz a közösséghez, ahova Isten küldte őt. Miután kopogtatott a kolostor ajtaján, elmondta a szerzetesnek, aki a kapus volt, kicsoda ő; és a kapus elmondta az apátnak. Amikor az apát elé bebocsátást nyert, Zoszimász szerzetesi szokás szerint leborult és áldást kért. Látván az apát, hogy szerzetes, megkérdezte:
“Honnan jössz testvér, és miért jöttél hozzánk, szegény, öreg emberekhez?"
Zoszimász válaszolt:
“Arról, hogy honnét jöttem, nem szükséges beszélni. Hanem lelki haszon után kutatva azért jöttem atyám, mert nagy dolgokat hallottam arról a képességetekről, ahogy a lelkeket Istenhez vezetitek."
“Testvér - mondta neki az apát -, csak Isten tudja meggyógyítani a lélek gyengeségét. Tanítson meg Ő téged és bennünket az Ő isteni útjaira és vezessen Ő minket. De mivel Krisztus szeretete az, ami téged elvezetett hozzánk, szegény, öreg •emberekhez, maradj hát velünk, ha ezért jöttél. Töltsön be a Jó Pásztor mindannyiunkat a Szent Lélek kegyelmével, Aki Életét adta a mi üdvösségünkért."
Ezután Zoszimász meghajolt az apát előtt, imádságát és áldását kérte, és ottmaradt a kolostorban. Ott azután látott sztareceket, lélekben lángolókat, akik az Úrért munkálkodván igen előrehaladtak a cselekedetekben és az Isten szemlélésében egyaránt. Szüntelenül énekeltek, egész éjjel imádsággal virrasztottak, kezeik mindenkor munkálkodtak és ajkaik örökké zsoltárokat zengtek.
Soha haszontalan beszéd el nem hangzott közöttük, mit sem foglalkoztak ideigvaló javak megszerzésével vagy az élet gondjaival. Hanem csak egyetlen vágyuk volt - testileg olyanokká válni, mint a halottak. Állandó eledelük az Isten Szava volt, és amennyire az Isten iránti szeretetük megengedte, kenyéren és vízen tartották fenn magukat. Ezt látván Zoszimász sokat gyarapodott és felkészült az előtte álló harcra.
Sok nap telt el és közeledett az az idő, amikor minden keresztény böjtöl és felkészül az Krisztus Isteni Szenvedésének és Feltámadásának hódolására. A kolostor kapuit mindig zárva tartották és csak akkor nyitották ki, amikor a közösség egy tagját valamilyen megbízással kiküldték. Ez egy elhagyatott hely volt, nemcsak hogy nem látogatták emberek, hanem jószerével nem is ismerték.
Volt egy szabály ebben a kolostorban, amely miatt Isten erre a helyre vezette Zoszimászt. A Nagyböjt kezdetekor (“Megbocsátás Vasárnapján") a pap elvégezte a szent Liturgiát és mindannyian részesültek Krisztus Testében és Vérében. A Liturgia után a refektóriumba mentek és egy kevés böjti ételt ettek.
Azután mindannyian összegyűltek a templomban, s miután elvégezték komolyan az imádságot leborulásokkal, az öregek megcsókolták egymást és bocsánatot kértek egymástól. És mindegyikük leborult az apát előtt, áldását és imádságát kérték az előttük álló harchoz. Ezután kitárultak a kolostor kapui és “az Úr az én fényességem és Megmentőm, kitől féljek? Az Úr az én védelmezőm, kitől rettegjek" (Zsolt 26,1) kezdetű zsoltárt énekelvén, mindannyian kivonultak a sivatagba és átkeltek a Jordán folyón. Csak egy vagy két testvér maradt a kolostorban, nem azért, hogy védelmezzék a vagyonukat (mivel nem volt semmi, amit elrabolhattak volna), hanem azért, hogy ne maradjon a templom Isteni Szolgálat nélkül. Mindegyikük vitt magával az útra annyi élelmet, amennyit elbírt illetőleg akart, ki-ki testi szükséglete szerint: egyikük egy kis kenyeret, másikuk néhány fügét, ismét másikuk datolyát vagy vízben áztatott búzát. És egyesek rongyokkal borított testükön kívül semmi egyebet nem vittek magukkal, és amikor a természet kényszerítette őket, a sivatagban termett növényekkel táplálkoztak.
Átkelvén a Jordánon, messzire szétszéledtek különböző irányokba. És életük szabálya, melyet mindannyian megtartottak, ez volt - nem beszélhettek egymással és nem tudhattak arról, hogy a másikuk miként élt és böjtölt ez idő alatt. Ha véletlenül megpillantották egymást, elvonultak a vidék más részére, egyedül élvén és örökké Istenhez zengedezvén, és csak meghatározott időben ettek igen kis mennyiségű ételt. Ekképpen töltötték az egész Nagyböjtöt, és Krisztus Feltámadása előtt egy héttel, Virágvasárnap tértek vissza a kolostorba. Mindegyikük úgy tért vissza, hogy fáradozásainak tanúja lelkiismerete volt, és egyikük sem kérdezte a másikat, hogyan töltötte az idejét a sivatagban. Ilyen szabály élt a kolostorban. Mindegyikük, amíg a sivatagban volt, önmagával küzdött a harcok Bírája - Isten - előtt, nem keresvén az emberek tetszését, és nem böjtölvén mások szemei előtt. Mert amit az emberek kedvéért tesz valaki, hogy elismerést és megbecsülést szerezzen, nemcsak hogy haszontalan annak számára, aki azt teszi, de még néha nagy büntetést is maga után von.
Zoszimász is úgy tett, mint a többiek. És elment messzire, messzire be a sivatagba, azzal a titkos reménnyel, hogy esetleg talál egy ott élő atyát, aki kielégíthetné szomjúságát és vágyát. És fáradhatatlanul barangolt, mintha egy határozott hely felé igyekezett volna. Már 20 napja gyalogolt és a hatodik óra eljöttével megállt, és kelet felé fordulva elkezdte énekelni a Hatodik Imaórát és elmondani a szokásos imádságokat. Ily módon szokta megszakítani útját a nap adott óráiban, hogy egy kicsit megpihenjen, hogy állva zsoltárokat énekeljen és térdet hajtva imádkozzék.
És amint így énekelt anélkül, hogy levette volna tekintetét az égboltról, hirtelen egy emberi testhez hasonlót pillantott meg jobbra attól a dombtetőtől, amelyen állt. Először megzavarodott és azt gondolta, hogy az ördögtől van látomása és még a félelem is elfogta. De megerősítvén magát a Kereszt jelével és száműzvén minden félelmet, tekintetét abba az irányba fordította, és valóban látott egy dél felé elsuhanó alakot. Mezítelen volt, sötét volt a bőre, mint amit a nap heve sütött meg, fején a haj fehér volt, mint a gyapjú, és nem túl hosszú, mindössze a nyakát takarta. Zoszimász oly boldog lett, amikor egy emberi alakot pillantott meg, hogy utánarohant, hogy utolérje, de az alak elszökött előle. Zoszimász követte. Végül is, amikor már eléggé közel került ahhoz, hogy hallani lehessen őt, ezt kiáltotta:
“Miért rohansz el egy öreg és bűnös ember elől? Az Igaz Isten Szolgája, várj meg engem, akárki is vagy, Isten nevében kérlek, annak az Istennek szeretetéért, akinek kedvéért itt élsz ebben a sivatagban!"
“Isten szerelmére kérlek, bocsáss meg nekem, Zoszimász atya, de nem fordulhatok feléd és nem mutathatom meg arcomat. Mert mint láthatod, nő vagyok és mezítelen, testem szégyenteljes fedetlenségével. De ha lennél oly kedves teljesíteni egy bűnös asszony kívánságát, dobd ide nekem a köntösödet, hogy eltakarhassam vele testemet és feléd fordulhassak és áldásodat kérhessem."
Ekkor rémület szállta meg Zoszimászt, mert hallotta, hogy az asszony a nevén szólítja. De megértette, hogy ez nem lett volna lehetséges anélkül, hogy bármit tudna róla, hacsak nem rendelkezik a lélekbe látás erényével. Azonnal teljesítette, amit kértek tőle. Levetette öreg, rongyos köntösét és odadobta az asszonynak, mindeközben hátat fordított neki. Az asszony felkapta és testének legalább egy részét be tudta takarni vele. Azután Zoszimászhoz fordult és azt mondta:
“Miért kívántad, Zoszimász atya, hogy egy bűnös asszonyt lássál? Mit akarsz hallani vagy tanulni tőlem Te, aki oly nagy harcoktól sem riadsz vissza?"
Zoszimász levetette magát a földre és az asszony áldását kérte. Az asszony hasonlóképpen leborult előtte. És így feküdtek leborulva a földön egymás áldásáért esedezve. És mindössze egyetlen szót lehetett mindkettőjüktől hallani: “Áldj meg!" Hosszú idő elteltével így szólt az asszony Zoszimászhoz:
“Zoszimász atya, neked kell áldást adnod és imádkoznod. Te vagy felruházva a papi rend méltóságával és te állottal számos éven keresztül a szent oltár előtt és ajánlottad fel az Isteni Misztériumok áldozatát."
Ez még nagyobb rémületbe kergette
. Végül is könnyekre fakadva így szólt hozzá:“Ó, Lélekkel betöltekezett anyám, életmódod egyértelművé teszi, hogy te Istennel élsz, és meghaltál a világ számára. A néked adományozott Kegyelem nyilvánvaló - mivel Te nevemen szólítottál és felismerted, hogy pap vagyok, bár ezelőtt sohasem láttál engem. A kegyelem nem valakinek az egyházi méltóságában mutatkozik meg, hanem a Lélek ajándékaiban, így hát az Isten szerelmére kérlek, Te áldj meg engem, mert nekem szükségem van a Te imáidra!"
Végül teljesítvén az öreg ember óhaját, így szólt az asszony:
“Áldott legyen az Isten, aki gondjáét viseli az embereknek és lelkük üdvösségének."
Zoszimász így felelt: “Ámen."
És mindketten talpra állottak. Azután az asszony megkérdezte a sztarecet:
“Miért jöttél Isten embere hozzám, aki/oly bűnös vagyok? Miért akarsz látni egy mezítelen asszonyt, aki minden erénynek híján van? Habár egy dolgot tudok - a Szent Lélek kegyelme vezérelt téged hozzám, hogy idejében megtegyél nekem egy szolgálatot. Meséld el, atyám, hogyan élnek a keresztény emberek! És a királyok? És az Egyházat hogyan pásztorolják?"
Zoszimász így felelt:
“A te szent imáid által, anyám, Krisztus tartós békességet ajándékozott mindenkinek. De kérlek, teljesítsd egy öreg ember érdemtelen kérését, és imádkozz az egész világért és értem, aki bűnös vagyok, hogy az én sivatagi vándorlásom ne legyen gyümölcsléién!"
Az asszony így válaszolt:
“Neked, Zoszimász atya, aki pap vagy, neked kell imádkozni értem és mindenkiért - mert ez a te hivatásod. De mivel mindannyiunknak engedelmesnek kell lennünk, örömmel teljesítem, amit kérsz."
És ezekkel a szavakkal Kelet felé fordult, szemeit az égre emelte és karjait kitárva suttogva imádkozni kezdett. Egyetlen szót sem lehetett kivenni szavai közül, így Zoszimász semmit sem értett abból, amit az asszony imádságában mondott. Mindeközben Zoszimász, saját elbeszélése szerint, állva maradt lázas izgalomban, a földre szegezte tekintetét anélkül, hogy egy szót is szólott volna. És megesküdött, Istent hívva tanúként, hogy amikor végül úgy gondolta, hogy már túl hosszúra nyúlik az asszony imádsága, felemelte szemeit a földről és látta, hogy az asszony a földtől úgy egy karnyújtásnyi távolságra felemelkedett és a levegőben imádkozva állott. Amikor ezt meglátta, még nagyobb rémület szállta meg és könnyezve a földre zuhant, és sűrűn ismételgette: “Uram, irgalmazz!".
És ahogy ott feküdt a földön leborulva, egy gondolat kísértette meg: nem egy szellem-e ez, és talán csak színleli az imádságot? Ám ugyanabban a pillanatban az asszony megfordult, felemelte az öreget a földről és ezt mondta:
“A gondolatok miért zavarnak és kísértenek meg velem kapcsolatban, Atyám, mintha én egy szellem lennék és képmutató az imádságban? Tudd meg, szent atya, hogy én csak egy bűnös asszony vagyok, mindazonáltal megőriz engem a Szent Keresztség. És én nem szellem vagyok, csupán föld és hamu és hús."
És ezekkel a szavakkal a kereszt jelét vetette homlokára, szemeire, szájára és mellkasára ezt mondván:
“Őrizzen meg bennünket az Isten a gonosztól és annak cselszövéseitől, mert heves harcot folytat az ellenünk."
Amikor ezt meglátta és meghallotta a sztarec, földre borult és az asszony lábát átölelve könnyek között így szólt:
“Könyörgök hozzád, a mi Urunk, Jézus Krisztus Nevében, aki a Szűztől született, akinek kedvéért ebbe a mezítelenségbe öltöztél, akinek kedvéért gyötrőd a testedet, ne rejtsd el a te szolgád elől, hogy ki vagy te és mikor és hogyan jöttél ebbe a sivatagba! Mondj el mindent, hogy Isten csodálatos művei megismertessenek. Ha eldugják a bölcsességet és elrejtik a kincset - mi haszon akkor belőlük? Esedezem hozzád, mesélj el nekem mindent! Mert nem hivalkodás vagy hencegés végett fogsz beszélni, hanem hogy felfedd előttem, érdemtelen bűnös előtt az igazságot. Bízom Istenben, Akiért te élsz és Akit szolgálsz. Hiszem, hogy Ő vezetett engem ebbe a sivatagba, hogy megmutassa nekem veled kapcsolatos útjait. Nem áll hatalmunkban, hogy Isten terveinek ellenszegüljünk. Ha nem az lenne az Isten akarata, hogy te és a te életed megismertessék, nem engedte volna meg, hogy meglássalak, és engem, aki soha ezelőtt elhagyni sem mertem cellámat, nem erősített volna meg abban, hogy véghezvigyem ezt az utazást."
Még sok egyebet is mondott Zoszimász, de az asszony felemelte és ezt mondta:
“Szégyellem, atya, elmesélni neked dicstelen életemet, bocsáss meg nekem az Istenre kérlek! De amint már mezítelen testemet láttad, hasonlóképpen felfedem előtted művemet, hogy megtudhasd mily szégyentelenséggel és ocsmánysággal teli a lelkem. Nem hiúságból szaladtam el előled, mint te gondoltad, hisz mire is lehetnék büszke én, aki az ördög választott edénye voltam? De ha belekezdek történetem elmesélésébe, te fogsz elszaladni előlem, miként a kígyó elől, mert füleid nem bírják majd elviselni cselekedeteim hitványságát. De mindent el fogok mondani neked anélkül, hogy bármit is elrejtenék, csak azért könyörgök hozzád, hogy mindenekelőtt imádkozzál értem szüntelenül, hogy kegyelmet nyerhessek az ítélet napján!"
A sztarec könnyekre fakadt és az asszony belekezdett történetének elmesélésébe.
“A szülőföldem, szent atyám, Egyiptom volt. Még szüleim életében, amikor 12 éves voltam, szeretetüket megtagadtam és Alexandriába mentem. Szégyellem felidézni, hogy először is miként romboltam ott le szüzességem, és azután hogyan adtam át magam féktelenül és telhetetlenül az érzékiségnek. Sokkal illendőbb erről röviden beszélni, épp hogy csak annyit, hogy tudomást szerezz szenvedélyemről és kéjsóvárgásomról. Körülbelül 17 évig, bocsáss meg nekem, ilyen életet éltem. Olyan voltam, mint a közdorbézolás tűzhelye. És ezt nem is nyereségvágyból tettem - ez a tiszta igazság. Sokszor visszautasítottam a pénzt, amikor fizetni akartak nekem. Azért tettem így, nem számítva fel pénzt azért, amiben örömömet leltem, hogy ahány férfit csak lehetséges, arra késztessek, hogy megpróbáljon megszerezni. Ne hidd azt, hogy gazdag voltam és azért nem számítottam fel pénzt! Koldulásból éltem, gyakran lenfonásból, ám kielégíthetetlen vágy és elfojthatatlan szenvedély hajtott, hogy a szennyben fetrengjek. Ez volt az életem. A természettel való mindenféle visszaélést tekintettem életnek.
Így éltem hát. Azután egy nyáron történt, hogy líbiaiak és egyiptomiak nagy tömegét láttam a tenger felé szaladni. Megkérdeztem egyiküket: “Hová igyekeznek ezek az emberek?" Azt felelte: “Mindannyian a Drága és Életadó Kereszt Felmagasztalására mennek Jeruzsálembe, ami pár nap múlva lesz." Azt mondtam neki: “Elvinnének engem is magukkal, ha el szeretnék menni?" “Senki sem fog megakadályozni, ha van pénzed, hogy megfizesd az utat és az élelmezést." Mire én azt mondtam neki: “Az igazat megvallva, nincs se pénzem, se élelmem. De el fogok velük menni és hajóra fogok szállni. És ők élelmezni fognak engem, akár akarják, akár nem. Van egy testem - azt fogják fizetségként elfogadni az útra." Hirtelen elhatalmasodott bennem a vágy, hogy elmehessek, atyám, hogy még több szeretőt megszerezhessek szenvedélyem kielégítésére. Mondottam neked, Zoszimász atya, ne kényszeríts, hogy elmondjam neked minden szégyentelen dolgomat. Isten a tanúm, félek attól, hogy beszennyezlek szavaimmal téged és még magát a levegőt is."
Zoszimász könnyezve így válaszolt neki:
“Isten szerelmére kérlek, beszélj anyám, ne szakítsd meg az ily tanulságos történet fonalát!"
És a történetet folytatva ezeket mondta:
“Ez az ifjú, mikor meghallotta szégyentelen szavaimat, elnevette magát és odébbállt. Mindeközben én eldobtam a fonóorsómat és a tengerhez szaladtam, abba az irányba, amerre a többiek is igyekeztek. És meglátván néhány fiatalembert a parton ácsorogni, úgy tízet vagy még többet, tele életerővel, kiknek mozdulatai élénkek voltak, úgy döntöttem, hogy ők célomhoz megfelelőnek látszanak. (Úgy tűnt, némelyikük még várt további utasokat, míg a többiek már a hajóknál álltak.) Mint rendszerint, szégyentelenül elvegyültem a tömegben és így szóltam: “Vigyetek magatokkal oda, ahová mentek! Nem fogtok haszontalannak találni." Még szóltam néhány szót, melyekkel általános nevetést váltottam ki. Látván szégyentelenségre való készségemet, szívesen felvettek a hajó fedélzetére. Megérkeztek azok is, akiket még vártak, és máris vitorlát bontottunk.
Hogyan mondjam el neked, mik történtek ezután? Miféle nyelv beszélheti el, mely fülek fogadhatják be mindazt, ami az út során a hajón történt! És mindezek tetejébe gyakran még a saját akaratuk ellenére kevertem bele azokat a szerencsétlen ifjakat. Nincs olyan kimondható vagy el nem beszélhető gonoszság, amire meg ne tanítottam volna őket. Csodálkozom, atyám, hogyan tűrhette a tenger kicsapongásaimat, hogy nem nyitotta meg száját a föld, s miért nem nyelt el elevenen a pokol, amikor ily sok lelket kergettem hálóimba!
De azt hiszem, Isten bűnbánatomra várt. Mert Ő nem óhajtja a bűnös halálát, hanem nagylelkűen várja, hogy visszatérjen Őhozzá. Végül megérkeztünk Jeruzsálembe. Az ünnep előtti napokat a városban töltöttem, folytatva ugyanazt az életet vagy ha lehet még rosszabbat. Már nem elégedtem meg a fiatalokkal, akiket a tengeren csábítottam el, és akik segítségével Jeruzsálembe juthattam, hanem sok más városban lakót és idegent is megrontottam.
Megvirradt a Kereszt Felmagasztalásának szent napja-és én még mindig fiatalokra vadászva szállingóztam ide-oda. Hajnalhasadáskor észrevettem, hogy mindenki a templomba igyekszik, így én is utánuk eredtem. Amikor közeledett a szent felmagasztalás órája, én is megpróbáltam utat törni a templom ajtaján keresztüljutni igyekvő, tülekedő tömegben. Végül, nagy nehézségek árán, sikerült magam bepréselni majdnem egészen a templom bejáratáig, ahonnan bemutatták az embereknek a Kereszt életetadó Fáját. De amikor a küszöbhöz értem, melyen mindenki keresztülhaladt, valami erő állított meg, amely megakadályozta, hogy belépjek. Közben a tömeg félresöpört és a tornácon találtam magam egyedül. Azt feltételezvén, hogy ez asszonyi gyengeségem miatt történt, ismét elkezdtem utat törni a tömegben, megpróbálván előrenyomakodni. De mindhiába küzdöttem. Ismét a küszöbhöz értem, melyen keresztül mások minden akadály nélkül beléptek a templomba. Úgy tűnt, egyedül engem nem ereszt be a templom. Olyan volt, mintha egy ott álló katonai különítmény akadályozta volna meg belépésemet. Ismét kitaszított ugyanaz a hatalmas erő, és újra a tornácon álltam.
Háromszor vagy négyszer tettem kísérletet, végül kifáradtam és nem maradt erőm tülekedni és hogy lökdössenek, így hát félrevonultam és megálltam a tornác sarkában. És csak ekkor kezdett, nagy nehézségek árán, felderengeni bennem, és csak ekkor kezdtem megérteni annak okát, hogy miért akadályoztattam meg abban, hogy láthassam az életetadó Keresztet. Az üdvösség szava gyengéden megérintette szemeimet és szívemet, és feltárta előttem, hogy tisztátalan életem állt útjába belépésemnek. Könnyekre fakadtam és jajgatásba törtem ki és ütni kezdtem mellkasomat, és szívem mélyéből sóhajtozni kezdtem, így álltam könnyezve, amikor megpillantottam Isten legszentebb Szülőjének ikonját önmagam felett. És feléje fordítva testi és lelki szemeimet, így szóltam:
“Ó Asszonyunk, Isten Anyja, aki testileg szülted Istent, az Igét, tudom, nagyon is tudom, hogy nem tisztesség és dicséret az Néked, amikor egy ilyen tisztátalan és romlott valaki, mint én, felnéz a Te képmásodra, ó Örök Szűz, aki tisztaságban őrizted meg testedet és lelkedet. Méltán keltek utálatot és gyűlöletet a te szűzi tisztaságod előtt. De hallottam, hogy Isten, aki Tőled született, emberré lett, hogy bűnbánatra szólítsa a bűnösöket. Kérlek hát, segíts nekem, mert nincsen más segítségem! Parancsold meg, hogy a templom kapui megnyíljanak előttem! Engedd, hogy láthassam a tiszteletre méltó Fát, amelyen Ő, aki Tőled született, testben szenvedett és amelyen kiontotta Szent Vérét a bűnösök megváltására és értem, érdemtelenért. Legyél az én hűséges tanúm a Te Fiad előtt, hogy soha többé nem fogom a paráznaság tisztátalanságával beszennyezni testemet, hanem mihelyt megpillantottam a Kereszt Fáját, megtagadom a világot kísértéseivel együtt és oda fogok menni, ahová Te vezetsz engem."
“Ekképpen szóltam, és erős hitben mintegy reménységet szerezve és az Isten Anyjának irgalmasságában bizakodva, elhagytam a helyet, ahol imádkozva álltam. Elindultam, és ismét elvegyültem a templomba befelé tülekedő tömegben. És ekkor úgy tűnt, semmi sem állt utamba, senki sem akadályozta meg, hogy belépjek a templomba. Remegés fogott el, és majdhogynem révületbe estem. Eljutván egészen az ajtókig, melyeket előzőleg nem tudtam megközelíteni - mintha ugyanaz az erő, amely előzőleg megakadályozott, most megnyitotta előttem az utat - minden nehézség nélkül beléptem és a szent helyen találtam magam. És így történt, hogy megláttam az életetadó Keresztet. És megláttam Isten Misztériumait is, és azt, hogy hogyan fogadja az Úr a bűnbánatot. A földre vetettem magam és reszketve csókoltam azt és hódoltam annak a szent földnek. Azután kijöttem a templomból, és Őhozzá mentem, aki megígérte, hogy az oltalmazom lesz, arra a helyre, ahol a fogadalmamat tettem. És térdre borulva Isten Szűz Anyja előtt, a következő szavakat intéztem Hozzá:
“Ó, Kegyes Úrnő, aki megmutattad nekem minden ember iránti óriási szeretetedet! Dicsőség Istennek, aki Teáltalad elfogadja a bűnösök bűnbánatát. Mit hozhatnék fel, vagy mi egyebet mondhatnék én, aki oly bűnös vagyok? Ideje, ó, Nagyasszony, hogy teljesítsem fogadalmam amelynek tanúja voltál. Vezess most engem kézenfogva a bűnbánat ösvényére!" És e szavaknál egy hangot hallottam megszólalni a magasságból:
“Ha átkelsz a Jordánon, dicsőséges nyugalomra fogsz találni."
Meghallván ezt a hangot és megbizonyosodván, hogy nekem szólt, Isten Anyjához kiáltottam:
“Ó, Asszonyunk, Nagyasszonyunk, ne hagyj el engem!"
Ezekkel a szavakkal elhagytam a templom tornácát és nekivágtam utamnak. Amint elhagytam a templomot, rámpillantott egy idegen, és három pénzérmét adott nekem, mondván:
“Nővérem, vedd ezeket!"
“Elfogadtam a pénzt, és vettem rajta három cipót és szent ajándékként magammal vittem őket az utamra. Megkérdeztem a kenyeret árusító embert: “Melyik út vezet a Jordánhoz?" Elirányított ahhoz a városkapuhoz, amelyik oda vezetett. Futva hagytam el a városkaput és még mindig könnyekbe borulva folytattam utamat. Akikkel találkoztam, megkérdeztem őket az út felől és a nap hátralevő részét végiggyalogoltam. (Azt hiszem, kilenc óra lehetett, amikor a Keresztet láttam). Végül napnyugtakor elérkeztem Keresztelő Szent János templomához, amely a Jordán partján állt. Imádkoztam a templomban, azután lementem a Jordánhoz és megmártottam az arcomat és kezeimet annak szent vizében. Az Előhírnök templomában részesültem a szent és életetadó Misztériumokban és megettem a cipók egyikének felét. Azután ittam egy keveset a Jordán vizéből, majd az éjszakát a földön fekve töltöttem. Reggel találtam egy kis csónakot és átkeltem a túlsó partra. Ismét imádkoztam a mi Nagyasszonyunkhoz, hogy vezessen oda, ahová ő akarja. És itt találtam magam ebben a sivatagban, és azóta egészen a mai napig mindentől távol élek. Távol tartottam magam az emberektől és mindenki elől elfutamodtam. És itt élek Istenemhez ragaszkodva, aki megment a bátortalanságtól és a viharoktól mindenkit, aki csak Őhozzá folyamodik."
“Helyénvaló elrejteni a király titkát, de dicsőséges felfedni és hirdetni Isten műveit" (Tób 12,7). így szólott Rafael arkangyal Tóbithoz, amikor vakságának csodálatos meggyógyítását véghezvitte. Valóban, a király titkát nem megőrizni veszélyes és rendkívül kockázatos, de hallgatni Isten dolgairól óriási veszteség a lélek számára. Én is - mondja Szent Szofróniusz - abbéli félelmemből írom meg Egyiptomi Szent Mária életét, hogy netán hallgatásommal Isten műveit rejteném el. Emlékezetbe idézvén azt a szerencsétlenséget, amely az Isten adta talentumot a földbe elásó szolgát érte (Máté 25,18-25), köteles vagyok továbbadni azt a szent beszámolót, amit kaptam. És senki ne gondolja azt - folytatja Szent Szofróniusz -, hogy oly vakmerő lennék, hogy nem az igazat írom vagy hogy kételkednék e hatalmas csodában - sohasem hazudnék szent dolgok felől! Ha lennének olyan emberek, akik elolvasván ezt a beszámolót nem hiszik el, az Úr kegyelmezzen meg nekik, amiért az emberi természet gyengeségét okolva, képtelenségnek tartják, hogy szent emberek ily csodálatos dolgokat vigyenek véghez. De most már bele kell vágnunk ennek a történetnek az elbeszélésébe, amely a legcsodálatosabb történet azok közül, amelyek nemzedékünk idején végbementek.
Élt egy sztarec Palesztina egyik kolostorában, egy szentéletű és szent beszédű pap, aki gyermekkorától fogva a szerzetesi szokások és életmód szerint nevelkedett. A sztarec neve Zoszimász volt. Végigjárta az aszketikus élet minden lépcsőfokát, és a lelki küzdelem terén mindenben azokhoz a szabályokhoz tartotta magát, amit a tanítóitól kapott. Miközben azon munkálkodott, hogy a lélek akarata diadalmaskodjék a test felett, maga is jócskán hozzáadott ezekhez a szabályokhoz. És célját el is érte. Lelki életéről oly híressé vált, hogy a közeli, de még a távolabbi kolostorokból is sokan jöttek hozzá. Mindeközben soha nem hagyta abba a Szentírás tanulmányozását. Akár pihent, álldogált, dolgozott vagy evett (ha azokat a morzsákat ételnek nevezhetjük, amiket elmajszolt), folytonosan és szakadatlanul egyetlen célja volt: mindig Istenről zengedezni és a Szentírás tanítását gyakorlatban megvalósítani. Zoszimász elmesélte, hogy mihelyt leválasztották anyja emlőjéről, miként adták át a kolostornak, ahol aszkéta neveltetésben részesült, míg 53 éves nem lett. Ezután az a gondolat kezdte gyötörni, hogy most már mindenben tökéletes, nincs szüksége senki útmutatására, és ez a kérdés merült fel benne: “Van-e a földön egyáltalán olyan szerzetes, aki segítségemre lehetne, és aki az aszkézis olyan fajtáját tudná felmutatni, amit én még ne valósítottam volna meg? Van-e egyetlen ember is a sivatagban, aki felülmúlna engem?"
Ekként gondolkodott a sztarec, amikor hirtelen egy angyal jelent meg előtte és ezt mondta:
“Zoszimász, derekasan harcoltál, amennyire ez emberi erővel lehetséges, hősiesen végigjártad az aszketikus élet lépcsőfokait. De egyetlen ember sincs, aki elérte volna a tökéletességet. Vannak teelőtted még nem sejtett küzdelmek, nagyobbak, mint amiket te megharcoltál. Hogy megtudd, még mennyi más út vezet az üdvösséghez, hagyd el szülőföldedet, mint a híres Ábrahám pátriárka, és menj el a Jordán folyónál lévő kolostorhoz!"
Zoszimász úgy tett, amint mondták neki. Elhagyta azt a kolostort, ahol gyermekkora óta élt, és elment a Jordán folyóhoz. Végül eljutott ahhoz a közösséghez, ahova Isten küldte őt. Miután kopogtatott a kolostor ajtaján, elmondta a szerzetesnek, aki a kapus volt, kicsoda ő; és a kapus elmondta az apátnak. Amikor az apát elé bebocsátást nyert, Zoszimász szerzetesi szokás szerint leborult és áldást kért. Látván az apát, hogy szerzetes, megkérdezte:
“Honnan jössz testvér, és miért jöttél hozzánk, szegény, öreg emberekhez?"
Zoszimász válaszolt:
“Arról, hogy honnét jöttem, nem szükséges beszélni. Hanem lelki haszon után kutatva azért jöttem atyám, mert nagy dolgokat hallottam arról a képességetekről, ahogy a lelkeket Istenhez vezetitek."
“Testvér - mondta neki az apát -, csak Isten tudja meggyógyítani a lélek gyengeségét. Tanítson meg Ő téged és bennünket az Ő isteni útjaira és vezessen Ő minket. De mivel Krisztus szeretete az, ami téged elvezetett hozzánk, szegény, öreg •emberekhez, maradj hát velünk, ha ezért jöttél. Töltsön be a Jó Pásztor mindannyiunkat a Szent Lélek kegyelmével, Aki Életét adta a mi üdvösségünkért."
Ezután Zoszimász meghajolt az apát előtt, imádságát és áldását kérte, és ottmaradt a kolostorban. Ott azután látott sztareceket, lélekben lángolókat, akik az Úrért munkálkodván igen előrehaladtak a cselekedetekben és az Isten szemlélésében egyaránt. Szüntelenül énekeltek, egész éjjel imádsággal virrasztottak, kezeik mindenkor munkálkodtak és ajkaik örökké zsoltárokat zengtek.
Soha haszontalan beszéd el nem hangzott közöttük, mit sem foglalkoztak ideigvaló javak megszerzésével vagy az élet gondjaival. Hanem csak egyetlen vágyuk volt - testileg olyanokká válni, mint a halottak. Állandó eledelük az Isten Szava volt, és amennyire az Isten iránti szeretetük megengedte, kenyéren és vízen tartották fenn magukat. Ezt látván Zoszimász sokat gyarapodott és felkészült az előtte álló harcra.
Sok nap telt el és közeledett az az idő, amikor minden keresztény böjtöl és felkészül az Krisztus Isteni Szenvedésének és Feltámadásának hódolására. A kolostor kapuit mindig zárva tartották és csak akkor nyitották ki, amikor a közösség egy tagját valamilyen megbízással kiküldték. Ez egy elhagyatott hely volt, nemcsak hogy nem látogatták emberek, hanem jószerével nem is ismerték.
Volt egy szabály ebben a kolostorban, amely miatt Isten erre a helyre vezette Zoszimászt. A Nagyböjt kezdetekor (“Megbocsátás Vasárnapján") a pap elvégezte a szent Liturgiát és mindannyian részesültek Krisztus Testében és Vérében. A Liturgia után a refektóriumba mentek és egy kevés böjti ételt ettek.
Azután mindannyian összegyűltek a templomban, s miután elvégezték komolyan az imádságot leborulásokkal, az öregek megcsókolták egymást és bocsánatot kértek egymástól. És mindegyikük leborult az apát előtt, áldását és imádságát kérték az előttük álló harchoz. Ezután kitárultak a kolostor kapui és “az Úr az én fényességem és Megmentőm, kitől féljek? Az Úr az én védelmezőm, kitől rettegjek" (Zsolt 26,1) kezdetű zsoltárt énekelvén, mindannyian kivonultak a sivatagba és átkeltek a Jordán folyón. Csak egy vagy két testvér maradt a kolostorban, nem azért, hogy védelmezzék a vagyonukat (mivel nem volt semmi, amit elrabolhattak volna), hanem azért, hogy ne maradjon a templom Isteni Szolgálat nélkül. Mindegyikük vitt magával az útra annyi élelmet, amennyit elbírt illetőleg akart, ki-ki testi szükséglete szerint: egyikük egy kis kenyeret, másikuk néhány fügét, ismét másikuk datolyát vagy vízben áztatott búzát. És egyesek rongyokkal borított testükön kívül semmi egyebet nem vittek magukkal, és amikor a természet kényszerítette őket, a sivatagban termett növényekkel táplálkoztak.
Átkelvén a Jordánon, messzire szétszéledtek különböző irányokba. És életük szabálya, melyet mindannyian megtartottak, ez volt - nem beszélhettek egymással és nem tudhattak arról, hogy a másikuk miként élt és böjtölt ez idő alatt. Ha véletlenül megpillantották egymást, elvonultak a vidék más részére, egyedül élvén és örökké Istenhez zengedezvén, és csak meghatározott időben ettek igen kis mennyiségű ételt. Ekképpen töltötték az egész Nagyböjtöt, és Krisztus Feltámadása előtt egy héttel, Virágvasárnap tértek vissza a kolostorba. Mindegyikük úgy tért vissza, hogy fáradozásainak tanúja lelkiismerete volt, és egyikük sem kérdezte a másikat, hogyan töltötte az idejét a sivatagban. Ilyen szabály élt a kolostorban. Mindegyikük, amíg a sivatagban volt, önmagával küzdött a harcok Bírája - Isten - előtt, nem keresvén az emberek tetszését, és nem böjtölvén mások szemei előtt. Mert amit az emberek kedvéért tesz valaki, hogy elismerést és megbecsülést szerezzen, nemcsak hogy haszontalan annak számára, aki azt teszi, de még néha nagy büntetést is maga után von.
Zoszimász is úgy tett, mint a többiek. És elment messzire, messzire be a sivatagba, azzal a titkos reménnyel, hogy esetleg talál egy ott élő atyát, aki kielégíthetné szomjúságát és vágyát. És fáradhatatlanul barangolt, mintha egy határozott hely felé igyekezett volna. Már 20 napja gyalogolt és a hatodik óra eljöttével megállt, és kelet felé fordulva elkezdte énekelni a Hatodik Imaórát és elmondani a szokásos imádságokat. Ily módon szokta megszakítani útját a nap adott óráiban, hogy egy kicsit megpihenjen, hogy állva zsoltárokat énekeljen és térdet hajtva imádkozzék.
És amint így énekelt anélkül, hogy levette volna tekintetét az égboltról, hirtelen egy emberi testhez hasonlót pillantott meg jobbra attól a dombtetőtől, amelyen állt. Először megzavarodott és azt gondolta, hogy az ördögtől van látomása és még a félelem is elfogta. De megerősítvén magát a Kereszt jelével és száműzvén minden félelmet, tekintetét abba az irányba fordította, és valóban látott egy dél felé elsuhanó alakot. Mezítelen volt, sötét volt a bőre, mint amit a nap heve sütött meg, fején a haj fehér volt, mint a gyapjú, és nem túl hosszú, mindössze a nyakát takarta. Zoszimász oly boldog lett, amikor egy emberi alakot pillantott meg, hogy utánarohant, hogy utolérje, de az alak elszökött előle. Zoszimász követte. Végül is, amikor már eléggé közel került ahhoz, hogy hallani lehessen őt, ezt kiáltotta:
“Miért rohansz el egy öreg és bűnös ember elől? Az Igaz Isten Szolgája, várj meg engem, akárki is vagy, Isten nevében kérlek, annak az Istennek szeretetéért, akinek kedvéért itt élsz ebben a sivatagban!"
“Isten szerelmére kérlek, bocsáss meg nekem, Zoszimász atya, de nem fordulhatok feléd és nem mutathatom meg arcomat. Mert mint láthatod, nő vagyok és mezítelen, testem szégyenteljes fedetlenségével. De ha lennél oly kedves teljesíteni egy bűnös asszony kívánságát, dobd ide nekem a köntösödet, hogy eltakarhassam vele testemet és feléd fordulhassak és áldásodat kérhessem."
Ekkor rémület szállta meg Zoszimászt, mert hallotta, hogy az asszony a nevén szólítja. De megértette, hogy ez nem lett volna lehetséges anélkül, hogy bármit tudna róla, hacsak nem rendelkezik a lélekbe látás erényével. Azonnal teljesítette, amit kértek tőle. Levetette öreg, rongyos köntösét és odadobta az asszonynak, mindeközben hátat fordított neki. Az asszony felkapta és testének legalább egy részét be tudta takarni vele. Azután Zoszimászhoz fordult és azt mondta:
“Miért kívántad, Zoszimász atya, hogy egy bűnös asszonyt lássál? Mit akarsz hallani vagy tanulni tőlem Te, aki oly nagy harcoktól sem riadsz vissza?"
Zoszimász levetette magát a földre és az asszony áldását kérte. Az asszony hasonlóképpen leborult előtte. És így feküdtek leborulva a földön egymás áldásáért esedezve. És mindössze egyetlen szót lehetett mindkettőjüktől hallani: “Áldj meg!" Hosszú idő elteltével így szólt az asszony Zoszimászhoz:
“Zoszimász atya, neked kell áldást adnod és imádkoznod. Te vagy felruházva a papi rend méltóságával és te állottal számos éven keresztül a szent oltár előtt és ajánlottad fel az Isteni Misztériumok áldozatát."
Ez még nagyobb rémületbe kergette
. Végül is könnyekre fakadva így szólt hozzá:“Ó, Lélekkel betöltekezett anyám, életmódod egyértelművé teszi, hogy te Istennel élsz, és meghaltál a világ számára. A néked adományozott Kegyelem nyilvánvaló - mivel Te nevemen szólítottál és felismerted, hogy pap vagyok, bár ezelőtt sohasem láttál engem. A kegyelem nem valakinek az egyházi méltóságában mutatkozik meg, hanem a Lélek ajándékaiban, így hát az Isten szerelmére kérlek, Te áldj meg engem, mert nekem szükségem van a Te imáidra!"
Végül teljesítvén az öreg ember óhaját, így szólt az asszony:
“Áldott legyen az Isten, aki gondjáét viseli az embereknek és lelkük üdvösségének."
Zoszimász így felelt: “Ámen."
És mindketten talpra állottak. Azután az asszony megkérdezte a sztarecet:
“Miért jöttél Isten embere hozzám, aki/oly bűnös vagyok? Miért akarsz látni egy mezítelen asszonyt, aki minden erénynek híján van? Habár egy dolgot tudok - a Szent Lélek kegyelme vezérelt téged hozzám, hogy idejében megtegyél nekem egy szolgálatot. Meséld el, atyám, hogyan élnek a keresztény emberek! És a királyok? És az Egyházat hogyan pásztorolják?"
Zoszimász így felelt:
“A te szent imáid által, anyám, Krisztus tartós békességet ajándékozott mindenkinek. De kérlek, teljesítsd egy öreg ember érdemtelen kérését, és imádkozz az egész világért és értem, aki bűnös vagyok, hogy az én sivatagi vándorlásom ne legyen gyümölcsléién!"
Az asszony így válaszolt:
“Neked, Zoszimász atya, aki pap vagy, neked kell imádkozni értem és mindenkiért - mert ez a te hivatásod. De mivel mindannyiunknak engedelmesnek kell lennünk, örömmel teljesítem, amit kérsz."
És ezekkel a szavakkal Kelet felé fordult, szemeit az égre emelte és karjait kitárva suttogva imádkozni kezdett. Egyetlen szót sem lehetett kivenni szavai közül, így Zoszimász semmit sem értett abból, amit az asszony imádságában mondott. Mindeközben Zoszimász, saját elbeszélése szerint, állva maradt lázas izgalomban, a földre szegezte tekintetét anélkül, hogy egy szót is szólott volna. És megesküdött, Istent hívva tanúként, hogy amikor végül úgy gondolta, hogy már túl hosszúra nyúlik az asszony imádsága, felemelte szemeit a földről és látta, hogy az asszony a földtől úgy egy karnyújtásnyi távolságra felemelkedett és a levegőben imádkozva állott. Amikor ezt meglátta, még nagyobb rémület szállta meg és könnyezve a földre zuhant, és sűrűn ismételgette: “Uram, irgalmazz!".
És ahogy ott feküdt a földön leborulva, egy gondolat kísértette meg: nem egy szellem-e ez, és talán csak színleli az imádságot? Ám ugyanabban a pillanatban az asszony megfordult, felemelte az öreget a földről és ezt mondta:
“A gondolatok miért zavarnak és kísértenek meg velem kapcsolatban, Atyám, mintha én egy szellem lennék és képmutató az imádságban? Tudd meg, szent atya, hogy én csak egy bűnös asszony vagyok, mindazonáltal megőriz engem a Szent Keresztség. És én nem szellem vagyok, csupán föld és hamu és hús."
És ezekkel a szavakkal a kereszt jelét vetette homlokára, szemeire, szájára és mellkasára ezt mondván:
“Őrizzen meg bennünket az Isten a gonosztól és annak cselszövéseitől, mert heves harcot folytat az ellenünk."
Amikor ezt meglátta és meghallotta a sztarec, földre borult és az asszony lábát átölelve könnyek között így szólt:
“Könyörgök hozzád, a mi Urunk, Jézus Krisztus Nevében, aki a Szűztől született, akinek kedvéért ebbe a mezítelenségbe öltöztél, akinek kedvéért gyötrőd a testedet, ne rejtsd el a te szolgád elől, hogy ki vagy te és mikor és hogyan jöttél ebbe a sivatagba! Mondj el mindent, hogy Isten csodálatos művei megismertessenek. Ha eldugják a bölcsességet és elrejtik a kincset - mi haszon akkor belőlük? Esedezem hozzád, mesélj el nekem mindent! Mert nem hivalkodás vagy hencegés végett fogsz beszélni, hanem hogy felfedd előttem, érdemtelen bűnös előtt az igazságot. Bízom Istenben, Akiért te élsz és Akit szolgálsz. Hiszem, hogy Ő vezetett engem ebbe a sivatagba, hogy megmutassa nekem veled kapcsolatos útjait. Nem áll hatalmunkban, hogy Isten terveinek ellenszegüljünk. Ha nem az lenne az Isten akarata, hogy te és a te életed megismertessék, nem engedte volna meg, hogy meglássalak, és engem, aki soha ezelőtt elhagyni sem mertem cellámat, nem erősített volna meg abban, hogy véghezvigyem ezt az utazást."
Még sok egyebet is mondott Zoszimász, de az asszony felemelte és ezt mondta:
“Szégyellem, atya, elmesélni neked dicstelen életemet, bocsáss meg nekem az Istenre kérlek! De amint már mezítelen testemet láttad, hasonlóképpen felfedem előtted művemet, hogy megtudhasd mily szégyentelenséggel és ocsmánysággal teli a lelkem. Nem hiúságból szaladtam el előled, mint te gondoltad, hisz mire is lehetnék büszke én, aki az ördög választott edénye voltam? De ha belekezdek történetem elmesélésébe, te fogsz elszaladni előlem, miként a kígyó elől, mert füleid nem bírják majd elviselni cselekedeteim hitványságát. De mindent el fogok mondani neked anélkül, hogy bármit is elrejtenék, csak azért könyörgök hozzád, hogy mindenekelőtt imádkozzál értem szüntelenül, hogy kegyelmet nyerhessek az ítélet napján!"
A sztarec könnyekre fakadt és az asszony belekezdett történetének elmesélésébe.
“A szülőföldem, szent atyám, Egyiptom volt. Még szüleim életében, amikor 12 éves voltam, szeretetüket megtagadtam és Alexandriába mentem. Szégyellem felidézni, hogy először is miként romboltam ott le szüzességem, és azután hogyan adtam át magam féktelenül és telhetetlenül az érzékiségnek. Sokkal illendőbb erről röviden beszélni, épp hogy csak annyit, hogy tudomást szerezz szenvedélyemről és kéjsóvárgásomról. Körülbelül 17 évig, bocsáss meg nekem, ilyen életet éltem. Olyan voltam, mint a közdorbézolás tűzhelye. És ezt nem is nyereségvágyból tettem - ez a tiszta igazság. Sokszor visszautasítottam a pénzt, amikor fizetni akartak nekem. Azért tettem így, nem számítva fel pénzt azért, amiben örömömet leltem, hogy ahány férfit csak lehetséges, arra késztessek, hogy megpróbáljon megszerezni. Ne hidd azt, hogy gazdag voltam és azért nem számítottam fel pénzt! Koldulásból éltem, gyakran lenfonásból, ám kielégíthetetlen vágy és elfojthatatlan szenvedély hajtott, hogy a szennyben fetrengjek. Ez volt az életem. A természettel való mindenféle visszaélést tekintettem életnek.
Így éltem hát. Azután egy nyáron történt, hogy líbiaiak és egyiptomiak nagy tömegét láttam a tenger felé szaladni. Megkérdeztem egyiküket: “Hová igyekeznek ezek az emberek?" Azt felelte: “Mindannyian a Drága és Életadó Kereszt Felmagasztalására mennek Jeruzsálembe, ami pár nap múlva lesz." Azt mondtam neki: “Elvinnének engem is magukkal, ha el szeretnék menni?" “Senki sem fog megakadályozni, ha van pénzed, hogy megfizesd az utat és az élelmezést." Mire én azt mondtam neki: “Az igazat megvallva, nincs se pénzem, se élelmem. De el fogok velük menni és hajóra fogok szállni. És ők élelmezni fognak engem, akár akarják, akár nem. Van egy testem - azt fogják fizetségként elfogadni az útra." Hirtelen elhatalmasodott bennem a vágy, hogy elmehessek, atyám, hogy még több szeretőt megszerezhessek szenvedélyem kielégítésére. Mondottam neked, Zoszimász atya, ne kényszeríts, hogy elmondjam neked minden szégyentelen dolgomat. Isten a tanúm, félek attól, hogy beszennyezlek szavaimmal téged és még magát a levegőt is."
Zoszimász könnyezve így válaszolt neki:
“Isten szerelmére kérlek, beszélj anyám, ne szakítsd meg az ily tanulságos történet fonalát!"
És a történetet folytatva ezeket mondta:
“Ez az ifjú, mikor meghallotta szégyentelen szavaimat, elnevette magát és odébbállt. Mindeközben én eldobtam a fonóorsómat és a tengerhez szaladtam, abba az irányba, amerre a többiek is igyekeztek. És meglátván néhány fiatalembert a parton ácsorogni, úgy tízet vagy még többet, tele életerővel, kiknek mozdulatai élénkek voltak, úgy döntöttem, hogy ők célomhoz megfelelőnek látszanak. (Úgy tűnt, némelyikük még várt további utasokat, míg a többiek már a hajóknál álltak.) Mint rendszerint, szégyentelenül elvegyültem a tömegben és így szóltam: “Vigyetek magatokkal oda, ahová mentek! Nem fogtok haszontalannak találni." Még szóltam néhány szót, melyekkel általános nevetést váltottam ki. Látván szégyentelenségre való készségemet, szívesen felvettek a hajó fedélzetére. Megérkeztek azok is, akiket még vártak, és máris vitorlát bontottunk.
Hogyan mondjam el neked, mik történtek ezután? Miféle nyelv beszélheti el, mely fülek fogadhatják be mindazt, ami az út során a hajón történt! És mindezek tetejébe gyakran még a saját akaratuk ellenére kevertem bele azokat a szerencsétlen ifjakat. Nincs olyan kimondható vagy el nem beszélhető gonoszság, amire meg ne tanítottam volna őket. Csodálkozom, atyám, hogyan tűrhette a tenger kicsapongásaimat, hogy nem nyitotta meg száját a föld, s miért nem nyelt el elevenen a pokol, amikor ily sok lelket kergettem hálóimba!
De azt hiszem, Isten bűnbánatomra várt. Mert Ő nem óhajtja a bűnös halálát, hanem nagylelkűen várja, hogy visszatérjen Őhozzá. Végül megérkeztünk Jeruzsálembe. Az ünnep előtti napokat a városban töltöttem, folytatva ugyanazt az életet vagy ha lehet még rosszabbat. Már nem elégedtem meg a fiatalokkal, akiket a tengeren csábítottam el, és akik segítségével Jeruzsálembe juthattam, hanem sok más városban lakót és idegent is megrontottam.
Megvirradt a Kereszt Felmagasztalásának szent napja-és én még mindig fiatalokra vadászva szállingóztam ide-oda. Hajnalhasadáskor észrevettem, hogy mindenki a templomba igyekszik, így én is utánuk eredtem. Amikor közeledett a szent felmagasztalás órája, én is megpróbáltam utat törni a templom ajtaján keresztüljutni igyekvő, tülekedő tömegben. Végül, nagy nehézségek árán, sikerült magam bepréselni majdnem egészen a templom bejáratáig, ahonnan bemutatták az embereknek a Kereszt életetadó Fáját. De amikor a küszöbhöz értem, melyen mindenki keresztülhaladt, valami erő állított meg, amely megakadályozta, hogy belépjek. Közben a tömeg félresöpört és a tornácon találtam magam egyedül. Azt feltételezvén, hogy ez asszonyi gyengeségem miatt történt, ismét elkezdtem utat törni a tömegben, megpróbálván előrenyomakodni. De mindhiába küzdöttem. Ismét a küszöbhöz értem, melyen keresztül mások minden akadály nélkül beléptek a templomba. Úgy tűnt, egyedül engem nem ereszt be a templom. Olyan volt, mintha egy ott álló katonai különítmény akadályozta volna meg belépésemet. Ismét kitaszított ugyanaz a hatalmas erő, és újra a tornácon álltam.
Háromszor vagy négyszer tettem kísérletet, végül kifáradtam és nem maradt erőm tülekedni és hogy lökdössenek, így hát félrevonultam és megálltam a tornác sarkában. És csak ekkor kezdett, nagy nehézségek árán, felderengeni bennem, és csak ekkor kezdtem megérteni annak okát, hogy miért akadályoztattam meg abban, hogy láthassam az életetadó Keresztet. Az üdvösség szava gyengéden megérintette szemeimet és szívemet, és feltárta előttem, hogy tisztátalan életem állt útjába belépésemnek. Könnyekre fakadtam és jajgatásba törtem ki és ütni kezdtem mellkasomat, és szívem mélyéből sóhajtozni kezdtem, így álltam könnyezve, amikor megpillantottam Isten legszentebb Szülőjének ikonját önmagam felett. És feléje fordítva testi és lelki szemeimet, így szóltam:
“Ó Asszonyunk, Isten Anyja, aki testileg szülted Istent, az Igét, tudom, nagyon is tudom, hogy nem tisztesség és dicséret az Néked, amikor egy ilyen tisztátalan és romlott valaki, mint én, felnéz a Te képmásodra, ó Örök Szűz, aki tisztaságban őrizted meg testedet és lelkedet. Méltán keltek utálatot és gyűlöletet a te szűzi tisztaságod előtt. De hallottam, hogy Isten, aki Tőled született, emberré lett, hogy bűnbánatra szólítsa a bűnösöket. Kérlek hát, segíts nekem, mert nincsen más segítségem! Parancsold meg, hogy a templom kapui megnyíljanak előttem! Engedd, hogy láthassam a tiszteletre méltó Fát, amelyen Ő, aki Tőled született, testben szenvedett és amelyen kiontotta Szent Vérét a bűnösök megváltására és értem, érdemtelenért. Legyél az én hűséges tanúm a Te Fiad előtt, hogy soha többé nem fogom a paráznaság tisztátalanságával beszennyezni testemet, hanem mihelyt megpillantottam a Kereszt Fáját, megtagadom a világot kísértéseivel együtt és oda fogok menni, ahová Te vezetsz engem."
“Ekképpen szóltam, és erős hitben mintegy reménységet szerezve és az Isten Anyjának irgalmasságában bizakodva, elhagytam a helyet, ahol imádkozva álltam. Elindultam, és ismét elvegyültem a templomba befelé tülekedő tömegben. És ekkor úgy tűnt, semmi sem állt utamba, senki sem akadályozta meg, hogy belépjek a templomba. Remegés fogott el, és majdhogynem révületbe estem. Eljutván egészen az ajtókig, melyeket előzőleg nem tudtam megközelíteni - mintha ugyanaz az erő, amely előzőleg megakadályozott, most megnyitotta előttem az utat - minden nehézség nélkül beléptem és a szent helyen találtam magam. És így történt, hogy megláttam az életetadó Keresztet. És megláttam Isten Misztériumait is, és azt, hogy hogyan fogadja az Úr a bűnbánatot. A földre vetettem magam és reszketve csókoltam azt és hódoltam annak a szent földnek. Azután kijöttem a templomból, és Őhozzá mentem, aki megígérte, hogy az oltalmazom lesz, arra a helyre, ahol a fogadalmamat tettem. És térdre borulva Isten Szűz Anyja előtt, a következő szavakat intéztem Hozzá:
“Ó, Kegyes Úrnő, aki megmutattad nekem minden ember iránti óriási szeretetedet! Dicsőség Istennek, aki Teáltalad elfogadja a bűnösök bűnbánatát. Mit hozhatnék fel, vagy mi egyebet mondhatnék én, aki oly bűnös vagyok? Ideje, ó, Nagyasszony, hogy teljesítsem fogadalmam amelynek tanúja voltál. Vezess most engem kézenfogva a bűnbánat ösvényére!" És e szavaknál egy hangot hallottam megszólalni a magasságból:
“Ha átkelsz a Jordánon, dicsőséges nyugalomra fogsz találni."
Meghallván ezt a hangot és megbizonyosodván, hogy nekem szólt, Isten Anyjához kiáltottam:
“Ó, Asszonyunk, Nagyasszonyunk, ne hagyj el engem!"
Ezekkel a szavakkal elhagytam a templom tornácát és nekivágtam utamnak. Amint elhagytam a templomot, rámpillantott egy idegen, és három pénzérmét adott nekem, mondván:
“Nővérem, vedd ezeket!"
“Elfogadtam a pénzt, és vettem rajta három cipót és szent ajándékként magammal vittem őket az utamra. Megkérdeztem a kenyeret árusító embert: “Melyik út vezet a Jordánhoz?" Elirányított ahhoz a városkapuhoz, amelyik oda vezetett. Futva hagytam el a városkaput és még mindig könnyekbe borulva folytattam utamat. Akikkel találkoztam, megkérdeztem őket az út felől és a nap hátralevő részét végiggyalogoltam. (Azt hiszem, kilenc óra lehetett, amikor a Keresztet láttam). Végül napnyugtakor elérkeztem Keresztelő Szent János templomához, amely a Jordán partján állt. Imádkoztam a templomban, azután lementem a Jordánhoz és megmártottam az arcomat és kezeimet annak szent vizében. Az Előhírnök templomában részesültem a szent és életetadó Misztériumokban és megettem a cipók egyikének felét. Azután ittam egy keveset a Jordán vizéből, majd az éjszakát a földön fekve töltöttem. Reggel találtam egy kis csónakot és átkeltem a túlsó partra. Ismét imádkoztam a mi Nagyasszonyunkhoz, hogy vezessen oda, ahová ő akarja. És itt találtam magam ebben a sivatagban, és azóta egészen a mai napig mindentől távol élek. Távol tartottam magam az emberektől és mindenki elől elfutamodtam. És itt élek Istenemhez ragaszkodva, aki megment a bátortalanságtól és a viharoktól mindenkit, aki csak Őhozzá folyamodik."
Zoszimász megkérdezte:
“Hány éve annak, hogy itt élsz a sivatagban?"
Ezt felelte:
“Negyvenhét év telt el, azt hiszem, amióta elhagytam a szent várost."
Zoszimász megkérdezte: “De milyen ételt találtál?" Az asszony azt mondotta:
“Két és fél cipóm volt, amikor átkeltem a Jordánon. Hamarosan megszáradtak és olyan keménnyé váltak, mint egy szikla. Mindig egy kicsit ettem belőlük és pár év alatt lassacskán elfogyasztottam őket."
Zoszimász megkérdezte:
“Lehetséges az, hogy ennyi éven át így éltél anélkül, hogy megbetegedtél volna, anélkül, hogy bármilyen módon szenvedtél volna ettől a teljes változástól?"
Az asszony így válaszolt:
“Eszembe juttatod Zoszimász azt, amiről nem merek beszélni. Mert ha felidézem mindazt a veszélyt, amiken keresztülmentem és az összes vad \gondolatot, amelyek megzavartak, ismét attól félek, hogy ezek hatalmukba kerítenek."
Zoszimász azt mondta:
“Ne rejts el előlem semmit, beszélj anélkül, hogy bármit is eltitkolnál!"
És ő azt mondta neki:
“Hidd el nekem, atya, tizenhét évet töltöttem ebben a sivatagban vadállatokkal harcolva - őrült vágyakkal és szenvedélyekkel. Amikor enni akartam, elkezdtem bánkódni azután a sok hús és hal után, amit Egyiptomban ettem. Bánkódtam amiatt is, hogy nem ihatok bort, amit annyira szerettem. Mert rengeteg bort ittam, amíg a világban voltam, míg itt még vizem se volt. Szomjúságtól égtem és majdnem összeroskadtam. Az erkölcstelen dalok utáni őrült vágy szintén rámtört és nagyon megzavart, olyan ördögi dalok éneklésére sarkallva, melyeket egykor tanultam. De amikor ilyen vágyak törtek rám, verni kezdtem a mellemet és emlékeztettem magam a fogadalmamra, melyet akkor tettem, amikor a sivatagba jöttem. Gondolataimban visszatértem Isten Anyjának ikonjához, aki elfogadott engem, és Őhozzá imádkoztam zokogva. Esedeztem Hozzá, kergesse el azokat a gondolatokat, amelyeknek az én nyomorult lelkem nem tudott ellenállni. És miután sokáig sírtam és vertem a mellem, végül fényt láttam, amely úgy tűnt, mindenhonnan rámvilágít. És a heves vihar után tartós nyugalom ereszkedett le.
És hogyan meséljem el neked azokat a gondolatokat, amelyek paráznaságra ösztökéltek, hogyan fejezhetném ki azokat néked, atya? Tűz lángolt fel az én nyomorult szívemben, amely majdhogynem teljesen felemésztett és felgerjesztette bennem az ölelkezés iránti szomjúságot. Amint rámtört ez a sóvárgás, a földre vetettem magam, és könnyeimmel öntöztem azt, és szinte magam előtt láttam a tanúmat, aki megjelent nekem az engedetlenségemben, és aki úgy tűnt, büntetéssel fenyeget a vétekért. És nem keltem fel addig a földről (néha egész nappal és éjszaka a földre borulva maradtam), amíg rám nem szállt egy nyugodt és édes fény, amely megvilágosított és elkergette a gondolatokat, melyek fogva tartottak. De értelmem szemeit mindig az én Oltalmazómra emeltem, kérvén Őt, nyújtson segítséget annak, aki a sivatag hullámaiban gyorsan süllyedni kezdett. És Segítőmként és bűnbánatom Elfogadójaként mindig mellettem állt. És így éltem tizenhét évig állandó veszélyek között. És azóta egészen mostanáig Isten Anyja segít engem mindenben és mintha csak kézen fogna, úgy vezet engem."
Zoszimász megkérdezte:
“Lehetséges az, hogy nem volt szükséged élelemre és ruhára?"
Ezt válaszolta: “Miután megettem cipóimat, melyekről beszéltem, tizenhét évig füvekkel és mindazzal táplálkoztam, amit a sivatagban találtam. A ruha, melyet akkor viseltem, amikor átkeltem a Jordánon, szakadttá és elnyűtté vált. Nagyon szenvedtem a hidegtől és nagyon szenvedtem a rendkívüli hőségtől: egyszer agyonégetett a nap, máskor a fagytól dideregtem, és gyakorta zuhantam a földre és ott feküdtem lélegzet nélkül és mozdulatlanul. Rengeteg csapással és borzalmas kísértésekkel harcoltam. De azóta egészen mostanáig Isten ereje számos módon megőrizte bűnös lelkemet és alávaló testemet. Hacsak eszembe jutnak azok a bűnök, amelyektől a mi Urunk megszabadított engem, már az üdvösség reményének maradandó eledelét eszem. Engem az Isten mindenható Igéje, a mindenek Ura táplál és öltöztet. Mert nemcsak kenyérből él az ember. És azoknak, akik levetették a bűn köntösét, nincsen menedékük, bujdosva a sziklák hasadékaiban" (Jób 24.; Zsid 11,38).
Amikor meghallotta, hogy a Szentírás szavait idézi Mózestől és Jóbtól, Zoszimász megkérdezte tőle:
“Tehát te olvastad a zsoltárokat és más könyveket?"
Elmosolyodott ezen és így szólt az öreghez: “Hidd el, egyetlen emberi ábrázatot sem láttam, amióta átkeltem a Jordánon, kivéve ma a tiédet. Semmiféle vadállatot vagy élőlényt nem láttam, amióta a sivatagba jöttem. Könyvekből sohasem tanultam. Senkit nem is hallottam, aki énekelt vagy olvasott volna azokból. De Isten Igéje, aki él és cselekszik, önmagától okítja az embert a tudásra, így hát ez az én történetem vége. De mint már az elején is kértelek, most még inkább könyörgök hozzád, Isten Megtestesült Igéjének szerelméért, imádkozzál az Úrhoz énérettem, aki ily nagy bűnös vagyok!"
Így fejezvén be elbeszélését, meghajolt az öreg előtt. És ő könnyekre fakadva így kiáltott:
“Áldott az Isten, aki a nagy és csodálatos, a dicsőséges és gyönyörűséges dolgokat alkotja, melyeknek se szeri se száma. Áldott az Isten, aki megmutatta nekem, hogyan jutalmazza meg azokat, akik félik Őt. Valóban, ó Uram, Te nem hagyod el azokat, akik keresnek Téged!"
Az asszony nem engedte az öreg embert meghajolni őelőtte, és így szólt:
“Könyörgök néked, szent atyám, a mi Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus szerelméért, senkinek se mondd el, amiket hallottál, amíg Isten meg nem szabadít engem erről a földről! És most menj el békességben és jövőre újra látsz majd engem, és én téged, ha az Isten megőriz bennünket az Ő nagy kegyelmével. De Isten szerelmére, tedd meg, amit kérek tőled! Jövőre a Nagyböjt alatt ne kelj át a Jordánon, amint az szokásotok a kolostorban!"
Zoszimász elámult, amikor meghallotta, hogy az asszony ismeri a kolostor szokását, és csak annyit tudott szólni: ,Dicsőség Istennek, aki hatalmas ajándékokkal ruházza fel azokat, akik szeretik Őt!" Az asszony folytatta:
“Maradj a kolostorban, atyám! De még ha el is szeretnél indulni, nem leszel képes rá. És az Utolsó Vacsora szent napjának alkonyán tegyél Krisztus életetadó Testéből és Véréből egy keveset egy szent edénybe, amely méltó arra, hogy ilyen Misztériumokat hordozzon, és hozzad el nekem! És várj rám a Jordán lakott földdel érintkező partján, hogy eljöhessek és részesülhessek az életetadó ajándékokban! Mert azóta, hogy az Előhírnök templomában áldoztam, mielőtt átkeltem a Jordánon, egészen a mai napig nem részesültem a Szent Misztériumokban. És kiolthatatlan szeretettel és vágyódással szomjúhozom rá. És ezért kérlek és könyörgök neked, teljesítsd kívánságomat, hozd el nekem az életetadó Misztériumokat pontosan abban az órában, amikor a mi Urunk részesítette tanítványait az Ő Isteni Vacsorájából. Mondd meg Jánosnak, a kolostor apátjának, amelyben laksz: Ügyelj magadra és testvéreidre, mert sok mindent szükséges kijavítonotok! De ne most mondd el ezt, hanem akkor, amikor Isten megmutatja neked! Imádkozz értem!"
Ezekkel a szavakkal eltűnt a sivatag mélységeiben. És Zoszimász térdre rogyott és lehajolt arra a földre, ahol az asszony állott, és dicsőséget és hálát adott Istennek. És miután keresztülvándorolt a sivatagon, visszatért a kolostorba azon a napon, amelyen az összes testvér is visszatért.
Egész évben hallgatott, nem merte elmondani senkinek, amit látott. De lelkében Istenhez imádkozott, hogy adjon neki még egy lehetőséget, hogy láthassa az aszkéta drága arcát. És amikor végre eljött a Nagyböjt első vasárnapja, mindannyian kimentek a sivatagba a szokásos imákat és zsoltárokat énekelve. Csak Zoszimászt akadályozta meg ebben betegsége - lázasan feküdt. És akkor visszaemlékezett arra, amit a szent mondott neki: “És ha el is akarsz indulni, nem leszel rá képes, hogy megtegyed".
Sok nap telt el, és végül felgyógyulván betegségéből a kolostorban maradt. És amikor a szerzetesek ismét visszatértek és felvirradt az Utolsó Vacsora napja, úgy tett, ahogyan meghagyták neki. És rakott a legtisztább Testből és Vérből egy kis kehelybe, és néhány fügét, datolyát és vízbe áztatott lencsét tett egy kis kosárba, és elindult a sivatag felé. Elérkezett a Jordán partjára és leült, hogy a szentre várakozzon. Hosszasan várakozott és végül feltámadt benne a kétkedés. Majd az égre emelte szemeit és imádkozni kezdett:
“Add meg, ó Uram, hogy láthassam, amit már egyszer látnom engedtél! Ne hagyd, hogy hiába várakozzak, bűneim terhét viselvén!"
Azután egy másik gondolat tört rá:
“És mi lesz, ha megjön? Nincs csónak. Hogy fog átkelni a Jordánon, hogy hozzám jöjjön, aki oly méltatlan vagyok?"
És amint így töprengett, észrevette, hogy a szent asszony megjelent és a folyó másik oldalán állott. Zoszimász felpattan örvendezve dicsőítvén és hálákat adván Istennek. És ismét eszébe jutott, hogy az asszony nem tud átkelni a Jordánon. Ám egyszercsak látta, hogy az asszony a Kereszt jelét rajzolta a Jordán vize fölé, (holdvilágos volt az éjszaka, miként a sztarec később beszámolt róla), és azután azonnal a víz tetejére lépett és azon járva indult el felé. És amikor le akart borulni, az asszony még a vízen sétálva odakiáltott neki:
“Mit teszel, atyám? Te pap vagy és az Isteni Ajándékokat hordozod!"
A sztarec engedelmeskedett neki, az asszony pedig amikor átért a partra, ezt mondta a sztarecnek:
“Áldj meg, atyám, áldj meg engem!"
Ő reszketve válaszolt, mivel a csoda látványa megdöbbenéssel töltötte el:
“Isten valóban nem hazudott, amikor megígérte, hogy ha megtisztítjuk önmagunkat, olyanok leszünk, mint Ő. Dicsőség néked, Krisztus Istenünk, aki megmutattad nekem e szolgádon keresztül, hogy mily messze állok még a tökéletességtől!"
Ekkor az asszony megkérte, hogy mondja el a Hitvallást és a Miatyánkot. Ő elkezdte, az asszony fejezte be az imádságot, és a kor akkori szokása szerint a béke csókjával megcsókolta ajkán. Részesülvén a Szent Misztériumokból, az ég felé emelte kezeit és szemeiben könnyes sóhajtással így kiáltott:
“Most bocsásd el Uram, a Te szolgádat ígéreted szerint békességben, mert látták szemeim a Te üdvösségedet!"
Azután így szólt a sztarechez:
“Bocsásd meg, atyám, hogy megkérlek, de teljesítsd még egy kívánságomat. Menj most vissza a kolostorba és Isten kegyelme őrizzen téged. És jövőre ismét gyere el ugyanarra a helyre, ahol először találkoztál velem. Gyere az Isten szerelméért, mert újra látsz majd engem, mivel ez az Isten akarata!"
A sztarec azt mondta neki:
“A mai naptól követni szeretnélek és a te szent arcodat mindig látni. De most teljesítsd egy öreg ember egyetlen kívánságát és vegyél egy kis ételt abból, amit hoztam neked!"
És megmutatta neki a kosarat. És az asszony, miközben épp hogy csak megérintette ujjai hegyével a lencsét, és kivett három szemet, azt mondta, hogy elég a Szent Lélek kegyelme, hogy a lelket bennünk fogyatkozás nélkül megtartsa. Majd így szólt:
“Imádkozz értem, az Isten szerelmére kérlek, imádkozz értem, és emlékezz meg rólam, nyomorult, hitvány alakról!"
Miután megérintette a szent lábait és megkérte, hogy imádkozzon az Egyházért, a királyságért és őérette, könnyezve útnak engedte az asszonyt, s maga is elindult sóhajokkal és bánattal telve, mivel nem remélhette, hogy legyőzheti a legyőzhetetlent. Közben az asszony ismét a Kereszt jelét rajzolta a Jordán vizére, rálépett és átkelt rajta miként korábban. És a sztarec örömmel és rettegéssel tért vissza, vádolván önmagát, amiért meg sem kérdezte a szent nevét, de elhatározta, hogy egy év múlva megkérdezi.
És amikor eltelt ismét egy év, újra kiment a sivatagba. Eljutott ugyanarra a helyre, de senkinek semmi nyomát nem látta, így hát az égre emelte tekintetét, miként korábban is, és így imádkozott:
“Mutasd meg nekem, Uram, a Te tisztaságos kincsedet, melyet a sivatagban rejtettél el! Könyörgök Hozzád, mutasd meg a Te testben élő angyalodat, akire nem méltó a világ!"
Akkor a folyó túlsó partján megpillantotta a szentet holtan feküdni, arccal a felkelő nap felé. Kezei a szokásoknak megfelelően keresztbe voltak téve és arca kelet felé nézett. Odaszaladt, s könnyekkel öntözte és csókolta a szent lábait, nem merte megérinteni semmilyen más testrészét.
Sokáig könnyezett. Azután elszavalta a kijelölt zsoltárokat, elmondta a temetési imádságokat és azt gondolta magában:
“El kell-e temetnem egy szentnek a testét? Vagy ez ellenkezik az ő akaratával?" Ekkor földbe írt szavakat pillantott meg, az asszony fejénél:
“Zoszimász atya, ezen a helyen temesd el alázatos Mária testét! Add vissza a pornak, ami porból van és imádkozz az Úrhoz érettem, aki Egyiptom Pharmutin havában távoztam el, melyet a rómaiak áprilisnak hívnak, pontosan a mi Urunk szenvedése első napjának éjszakáján, miután részesültem az Isteni Misztériumokban." (Szent Mária Kr.u. 522-ben hunyt el.)
Olvasván e szavakat, a sztarec nagyon megörült, hogy megtudta a szent nevét. Ugyancsak megértette azt is, hogy mihelyt az asszony részesült az Isteni Misztériumokban a Jordán partján, azonnal arra a helyre vitetett, ahol meghalt. Ezt a távolságot, amelyet Zoszimász húsz nap alatt tett meg, Mária nyilvánvalóan egy óra alatt átszelte, és azonnal visszaadta lelkét az Úrnak.
Azután Zoszimász ezt gondolta: “Ideje megtennem, amit kért. De hogyan ássak sírt a két puszta kezemmel?"
És ekkor megpillantott egy kis fadarabot, melyet valamelyik utazó hagyott el a sivatagban. Felvette és elkezdte kiásni a földet. De a föld nagyon kemény és száraz volt, ellenállt az öreg ember erőfeszítéseinek. A sztarec elfáradt és izzadság borította el. Lelke mélyéből felsóhajtott és szemeit felemelve egy hatalmas oroszlánt pillantott meg, aki a szent teste mellett állt és annak lábait nyaldosta. Az oroszlán látványa félelemmel töltötte el, különösen amikor felidéződtek benne Mária szavai, hogy ő soha nem látott vadállatot a sivatagban. De megerősítette magát a kereszt jelével. Az jutott eszébe, hogy az ott fekvő ereje védelmezni fogja és sértetlenül megőrzi majd őt. Eközben az oroszlán közelebb húzódott hozzá, jóindulatot fejezve ki minden mozdulatával.
Zoszimász így szólt az oroszlánhoz:
“Ő, Aki Hatalmas, Ő rendelte el, hogy teste el legyen temetve. De én öreg vagyok és nincs erőm kiásni a sírt (mert nincs ásóm és túl sokáig tartana, amíg szereznék egyet), ezért elvégeznéd ezt a munkát a karmaiddal? Akkor visszaadhatnánk a földnek a szent halandó templomát."
Míg ő beszélt, az oroszlán lyukat kezdett ásni elülső mancsaival, amely elég mély lett ahhoz, hogy a testet eltemessék.
A sztarec ismét könnyeivel öntözte a szent lábait, felkérve az asszonyt, hogy imádkozzon mindenekért. És az oroszlán jelenlétében földdel borította be a testet. A test úgy volt, ahogy addig is, mezítelen és semmi más nem takarta, csak az a rongyos köpeny, amelyet Zoszimász adott neki, és amellyel Mária, miután elfordult, betakarhatta testének egy részét. Azután mindketten elindultak. Az oroszlán bárányként tűnt el a sivatag mélyében, Zoszimász pedig a mi Urunkat, Krisztust áldva és dicsőítve visszatért a kolostorba. És megérkezvén a kolostorba, mindenről beszámolt a testvéreknek, és ők mindnyájan bámulatba estek, mikor meghallották Isten csodáját. És félelemmel és szeretettel őrizték meg a szent emlékét.
És miként azt Szent Mária megmondta korábban Zoszimász atyának, János apát számos dolgot rossznak talált a kolostorban és Isten segítségével megszabadult azoktól. És Szent Zoszimász ugyanebben a kolostorban halt meg, majdnem száz évet megélve távozott el az örök életbe. A szerzetesek megőrizték ezt a történetet anélkül, hogy leírták volna, és szájról szájra adták át egymásnak.
De én - fűzi hozzá Szent Szofróniusz -, amint meghallottam, lejegyeztem. Lehet, hogy van valaki, jobban tájékozott, aki már megírta a szent életét, de én amennyire csak tehettem, mindent feljegyeztem, az igazságot helyezve mindenek elébe. Isten, aki bámulatos csodákat cselekszik és bőkezűen osztja ajándékait azoknak, akik hittel fordulnak Hozzá, adjon jutalmat mindazoknak, akik világosságot keresnek ebben a történetben, akik hallják, olvassák és lelkesen leírják, és adja meg nekik az áldott Mária osztályrészét mindazokéval együtt, akik különböző időkben tetszést találtak Istennél istenfélő gondolataik és cselekedeteik által!
És dicsőítsük mi is Istent, az örökkévaló Királyt, hogy bennünket is részesítsen kegyelmében az ítélet napján a mi Urunk, Jézus Krisztus által, akié minden dicsőség, hódolat, hatalom és tisztelet az Örökkévaló Atyával és a Legszentebb és Életetadó Lélekkel együtt, most és mindenkor és mindörökkön örökké! Ámen.
“Hány éve annak, hogy itt élsz a sivatagban?"
Ezt felelte:
“Negyvenhét év telt el, azt hiszem, amióta elhagytam a szent várost."
Zoszimász megkérdezte: “De milyen ételt találtál?" Az asszony azt mondotta:
“Két és fél cipóm volt, amikor átkeltem a Jordánon. Hamarosan megszáradtak és olyan keménnyé váltak, mint egy szikla. Mindig egy kicsit ettem belőlük és pár év alatt lassacskán elfogyasztottam őket."
Zoszimász megkérdezte:
“Lehetséges az, hogy ennyi éven át így éltél anélkül, hogy megbetegedtél volna, anélkül, hogy bármilyen módon szenvedtél volna ettől a teljes változástól?"
Az asszony így válaszolt:
“Eszembe juttatod Zoszimász azt, amiről nem merek beszélni. Mert ha felidézem mindazt a veszélyt, amiken keresztülmentem és az összes vad \gondolatot, amelyek megzavartak, ismét attól félek, hogy ezek hatalmukba kerítenek."
Zoszimász azt mondta:
“Ne rejts el előlem semmit, beszélj anélkül, hogy bármit is eltitkolnál!"
És ő azt mondta neki:
“Hidd el nekem, atya, tizenhét évet töltöttem ebben a sivatagban vadállatokkal harcolva - őrült vágyakkal és szenvedélyekkel. Amikor enni akartam, elkezdtem bánkódni azután a sok hús és hal után, amit Egyiptomban ettem. Bánkódtam amiatt is, hogy nem ihatok bort, amit annyira szerettem. Mert rengeteg bort ittam, amíg a világban voltam, míg itt még vizem se volt. Szomjúságtól égtem és majdnem összeroskadtam. Az erkölcstelen dalok utáni őrült vágy szintén rámtört és nagyon megzavart, olyan ördögi dalok éneklésére sarkallva, melyeket egykor tanultam. De amikor ilyen vágyak törtek rám, verni kezdtem a mellemet és emlékeztettem magam a fogadalmamra, melyet akkor tettem, amikor a sivatagba jöttem. Gondolataimban visszatértem Isten Anyjának ikonjához, aki elfogadott engem, és Őhozzá imádkoztam zokogva. Esedeztem Hozzá, kergesse el azokat a gondolatokat, amelyeknek az én nyomorult lelkem nem tudott ellenállni. És miután sokáig sírtam és vertem a mellem, végül fényt láttam, amely úgy tűnt, mindenhonnan rámvilágít. És a heves vihar után tartós nyugalom ereszkedett le.
És hogyan meséljem el neked azokat a gondolatokat, amelyek paráznaságra ösztökéltek, hogyan fejezhetném ki azokat néked, atya? Tűz lángolt fel az én nyomorult szívemben, amely majdhogynem teljesen felemésztett és felgerjesztette bennem az ölelkezés iránti szomjúságot. Amint rámtört ez a sóvárgás, a földre vetettem magam, és könnyeimmel öntöztem azt, és szinte magam előtt láttam a tanúmat, aki megjelent nekem az engedetlenségemben, és aki úgy tűnt, büntetéssel fenyeget a vétekért. És nem keltem fel addig a földről (néha egész nappal és éjszaka a földre borulva maradtam), amíg rám nem szállt egy nyugodt és édes fény, amely megvilágosított és elkergette a gondolatokat, melyek fogva tartottak. De értelmem szemeit mindig az én Oltalmazómra emeltem, kérvén Őt, nyújtson segítséget annak, aki a sivatag hullámaiban gyorsan süllyedni kezdett. És Segítőmként és bűnbánatom Elfogadójaként mindig mellettem állt. És így éltem tizenhét évig állandó veszélyek között. És azóta egészen mostanáig Isten Anyja segít engem mindenben és mintha csak kézen fogna, úgy vezet engem."
Zoszimász megkérdezte:
“Lehetséges az, hogy nem volt szükséged élelemre és ruhára?"
Ezt válaszolta: “Miután megettem cipóimat, melyekről beszéltem, tizenhét évig füvekkel és mindazzal táplálkoztam, amit a sivatagban találtam. A ruha, melyet akkor viseltem, amikor átkeltem a Jordánon, szakadttá és elnyűtté vált. Nagyon szenvedtem a hidegtől és nagyon szenvedtem a rendkívüli hőségtől: egyszer agyonégetett a nap, máskor a fagytól dideregtem, és gyakorta zuhantam a földre és ott feküdtem lélegzet nélkül és mozdulatlanul. Rengeteg csapással és borzalmas kísértésekkel harcoltam. De azóta egészen mostanáig Isten ereje számos módon megőrizte bűnös lelkemet és alávaló testemet. Hacsak eszembe jutnak azok a bűnök, amelyektől a mi Urunk megszabadított engem, már az üdvösség reményének maradandó eledelét eszem. Engem az Isten mindenható Igéje, a mindenek Ura táplál és öltöztet. Mert nemcsak kenyérből él az ember. És azoknak, akik levetették a bűn köntösét, nincsen menedékük, bujdosva a sziklák hasadékaiban" (Jób 24.; Zsid 11,38).
Amikor meghallotta, hogy a Szentírás szavait idézi Mózestől és Jóbtól, Zoszimász megkérdezte tőle:
“Tehát te olvastad a zsoltárokat és más könyveket?"
Elmosolyodott ezen és így szólt az öreghez: “Hidd el, egyetlen emberi ábrázatot sem láttam, amióta átkeltem a Jordánon, kivéve ma a tiédet. Semmiféle vadállatot vagy élőlényt nem láttam, amióta a sivatagba jöttem. Könyvekből sohasem tanultam. Senkit nem is hallottam, aki énekelt vagy olvasott volna azokból. De Isten Igéje, aki él és cselekszik, önmagától okítja az embert a tudásra, így hát ez az én történetem vége. De mint már az elején is kértelek, most még inkább könyörgök hozzád, Isten Megtestesült Igéjének szerelméért, imádkozzál az Úrhoz énérettem, aki ily nagy bűnös vagyok!"
Így fejezvén be elbeszélését, meghajolt az öreg előtt. És ő könnyekre fakadva így kiáltott:
“Áldott az Isten, aki a nagy és csodálatos, a dicsőséges és gyönyörűséges dolgokat alkotja, melyeknek se szeri se száma. Áldott az Isten, aki megmutatta nekem, hogyan jutalmazza meg azokat, akik félik Őt. Valóban, ó Uram, Te nem hagyod el azokat, akik keresnek Téged!"
Az asszony nem engedte az öreg embert meghajolni őelőtte, és így szólt:
“Könyörgök néked, szent atyám, a mi Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus szerelméért, senkinek se mondd el, amiket hallottál, amíg Isten meg nem szabadít engem erről a földről! És most menj el békességben és jövőre újra látsz majd engem, és én téged, ha az Isten megőriz bennünket az Ő nagy kegyelmével. De Isten szerelmére, tedd meg, amit kérek tőled! Jövőre a Nagyböjt alatt ne kelj át a Jordánon, amint az szokásotok a kolostorban!"
Zoszimász elámult, amikor meghallotta, hogy az asszony ismeri a kolostor szokását, és csak annyit tudott szólni: ,Dicsőség Istennek, aki hatalmas ajándékokkal ruházza fel azokat, akik szeretik Őt!" Az asszony folytatta:
“Maradj a kolostorban, atyám! De még ha el is szeretnél indulni, nem leszel képes rá. És az Utolsó Vacsora szent napjának alkonyán tegyél Krisztus életetadó Testéből és Véréből egy keveset egy szent edénybe, amely méltó arra, hogy ilyen Misztériumokat hordozzon, és hozzad el nekem! És várj rám a Jordán lakott földdel érintkező partján, hogy eljöhessek és részesülhessek az életetadó ajándékokban! Mert azóta, hogy az Előhírnök templomában áldoztam, mielőtt átkeltem a Jordánon, egészen a mai napig nem részesültem a Szent Misztériumokban. És kiolthatatlan szeretettel és vágyódással szomjúhozom rá. És ezért kérlek és könyörgök neked, teljesítsd kívánságomat, hozd el nekem az életetadó Misztériumokat pontosan abban az órában, amikor a mi Urunk részesítette tanítványait az Ő Isteni Vacsorájából. Mondd meg Jánosnak, a kolostor apátjának, amelyben laksz: Ügyelj magadra és testvéreidre, mert sok mindent szükséges kijavítonotok! De ne most mondd el ezt, hanem akkor, amikor Isten megmutatja neked! Imádkozz értem!"
Ezekkel a szavakkal eltűnt a sivatag mélységeiben. És Zoszimász térdre rogyott és lehajolt arra a földre, ahol az asszony állott, és dicsőséget és hálát adott Istennek. És miután keresztülvándorolt a sivatagon, visszatért a kolostorba azon a napon, amelyen az összes testvér is visszatért.
Egész évben hallgatott, nem merte elmondani senkinek, amit látott. De lelkében Istenhez imádkozott, hogy adjon neki még egy lehetőséget, hogy láthassa az aszkéta drága arcát. És amikor végre eljött a Nagyböjt első vasárnapja, mindannyian kimentek a sivatagba a szokásos imákat és zsoltárokat énekelve. Csak Zoszimászt akadályozta meg ebben betegsége - lázasan feküdt. És akkor visszaemlékezett arra, amit a szent mondott neki: “És ha el is akarsz indulni, nem leszel rá képes, hogy megtegyed".
Sok nap telt el, és végül felgyógyulván betegségéből a kolostorban maradt. És amikor a szerzetesek ismét visszatértek és felvirradt az Utolsó Vacsora napja, úgy tett, ahogyan meghagyták neki. És rakott a legtisztább Testből és Vérből egy kis kehelybe, és néhány fügét, datolyát és vízbe áztatott lencsét tett egy kis kosárba, és elindult a sivatag felé. Elérkezett a Jordán partjára és leült, hogy a szentre várakozzon. Hosszasan várakozott és végül feltámadt benne a kétkedés. Majd az égre emelte szemeit és imádkozni kezdett:
“Add meg, ó Uram, hogy láthassam, amit már egyszer látnom engedtél! Ne hagyd, hogy hiába várakozzak, bűneim terhét viselvén!"
Azután egy másik gondolat tört rá:
“És mi lesz, ha megjön? Nincs csónak. Hogy fog átkelni a Jordánon, hogy hozzám jöjjön, aki oly méltatlan vagyok?"
És amint így töprengett, észrevette, hogy a szent asszony megjelent és a folyó másik oldalán állott. Zoszimász felpattan örvendezve dicsőítvén és hálákat adván Istennek. És ismét eszébe jutott, hogy az asszony nem tud átkelni a Jordánon. Ám egyszercsak látta, hogy az asszony a Kereszt jelét rajzolta a Jordán vize fölé, (holdvilágos volt az éjszaka, miként a sztarec később beszámolt róla), és azután azonnal a víz tetejére lépett és azon járva indult el felé. És amikor le akart borulni, az asszony még a vízen sétálva odakiáltott neki:
“Mit teszel, atyám? Te pap vagy és az Isteni Ajándékokat hordozod!"
A sztarec engedelmeskedett neki, az asszony pedig amikor átért a partra, ezt mondta a sztarecnek:
“Áldj meg, atyám, áldj meg engem!"
Ő reszketve válaszolt, mivel a csoda látványa megdöbbenéssel töltötte el:
“Isten valóban nem hazudott, amikor megígérte, hogy ha megtisztítjuk önmagunkat, olyanok leszünk, mint Ő. Dicsőség néked, Krisztus Istenünk, aki megmutattad nekem e szolgádon keresztül, hogy mily messze állok még a tökéletességtől!"
Ekkor az asszony megkérte, hogy mondja el a Hitvallást és a Miatyánkot. Ő elkezdte, az asszony fejezte be az imádságot, és a kor akkori szokása szerint a béke csókjával megcsókolta ajkán. Részesülvén a Szent Misztériumokból, az ég felé emelte kezeit és szemeiben könnyes sóhajtással így kiáltott:
“Most bocsásd el Uram, a Te szolgádat ígéreted szerint békességben, mert látták szemeim a Te üdvösségedet!"
Azután így szólt a sztarechez:
“Bocsásd meg, atyám, hogy megkérlek, de teljesítsd még egy kívánságomat. Menj most vissza a kolostorba és Isten kegyelme őrizzen téged. És jövőre ismét gyere el ugyanarra a helyre, ahol először találkoztál velem. Gyere az Isten szerelméért, mert újra látsz majd engem, mivel ez az Isten akarata!"
A sztarec azt mondta neki:
“A mai naptól követni szeretnélek és a te szent arcodat mindig látni. De most teljesítsd egy öreg ember egyetlen kívánságát és vegyél egy kis ételt abból, amit hoztam neked!"
És megmutatta neki a kosarat. És az asszony, miközben épp hogy csak megérintette ujjai hegyével a lencsét, és kivett három szemet, azt mondta, hogy elég a Szent Lélek kegyelme, hogy a lelket bennünk fogyatkozás nélkül megtartsa. Majd így szólt:
“Imádkozz értem, az Isten szerelmére kérlek, imádkozz értem, és emlékezz meg rólam, nyomorult, hitvány alakról!"
Miután megérintette a szent lábait és megkérte, hogy imádkozzon az Egyházért, a királyságért és őérette, könnyezve útnak engedte az asszonyt, s maga is elindult sóhajokkal és bánattal telve, mivel nem remélhette, hogy legyőzheti a legyőzhetetlent. Közben az asszony ismét a Kereszt jelét rajzolta a Jordán vizére, rálépett és átkelt rajta miként korábban. És a sztarec örömmel és rettegéssel tért vissza, vádolván önmagát, amiért meg sem kérdezte a szent nevét, de elhatározta, hogy egy év múlva megkérdezi.
És amikor eltelt ismét egy év, újra kiment a sivatagba. Eljutott ugyanarra a helyre, de senkinek semmi nyomát nem látta, így hát az égre emelte tekintetét, miként korábban is, és így imádkozott:
“Mutasd meg nekem, Uram, a Te tisztaságos kincsedet, melyet a sivatagban rejtettél el! Könyörgök Hozzád, mutasd meg a Te testben élő angyalodat, akire nem méltó a világ!"
Akkor a folyó túlsó partján megpillantotta a szentet holtan feküdni, arccal a felkelő nap felé. Kezei a szokásoknak megfelelően keresztbe voltak téve és arca kelet felé nézett. Odaszaladt, s könnyekkel öntözte és csókolta a szent lábait, nem merte megérinteni semmilyen más testrészét.
Sokáig könnyezett. Azután elszavalta a kijelölt zsoltárokat, elmondta a temetési imádságokat és azt gondolta magában:
“El kell-e temetnem egy szentnek a testét? Vagy ez ellenkezik az ő akaratával?" Ekkor földbe írt szavakat pillantott meg, az asszony fejénél:
“Zoszimász atya, ezen a helyen temesd el alázatos Mária testét! Add vissza a pornak, ami porból van és imádkozz az Úrhoz érettem, aki Egyiptom Pharmutin havában távoztam el, melyet a rómaiak áprilisnak hívnak, pontosan a mi Urunk szenvedése első napjának éjszakáján, miután részesültem az Isteni Misztériumokban." (Szent Mária Kr.u. 522-ben hunyt el.)
Olvasván e szavakat, a sztarec nagyon megörült, hogy megtudta a szent nevét. Ugyancsak megértette azt is, hogy mihelyt az asszony részesült az Isteni Misztériumokban a Jordán partján, azonnal arra a helyre vitetett, ahol meghalt. Ezt a távolságot, amelyet Zoszimász húsz nap alatt tett meg, Mária nyilvánvalóan egy óra alatt átszelte, és azonnal visszaadta lelkét az Úrnak.
Azután Zoszimász ezt gondolta: “Ideje megtennem, amit kért. De hogyan ássak sírt a két puszta kezemmel?"
És ekkor megpillantott egy kis fadarabot, melyet valamelyik utazó hagyott el a sivatagban. Felvette és elkezdte kiásni a földet. De a föld nagyon kemény és száraz volt, ellenállt az öreg ember erőfeszítéseinek. A sztarec elfáradt és izzadság borította el. Lelke mélyéből felsóhajtott és szemeit felemelve egy hatalmas oroszlánt pillantott meg, aki a szent teste mellett állt és annak lábait nyaldosta. Az oroszlán látványa félelemmel töltötte el, különösen amikor felidéződtek benne Mária szavai, hogy ő soha nem látott vadállatot a sivatagban. De megerősítette magát a kereszt jelével. Az jutott eszébe, hogy az ott fekvő ereje védelmezni fogja és sértetlenül megőrzi majd őt. Eközben az oroszlán közelebb húzódott hozzá, jóindulatot fejezve ki minden mozdulatával.
Zoszimász így szólt az oroszlánhoz:
“Ő, Aki Hatalmas, Ő rendelte el, hogy teste el legyen temetve. De én öreg vagyok és nincs erőm kiásni a sírt (mert nincs ásóm és túl sokáig tartana, amíg szereznék egyet), ezért elvégeznéd ezt a munkát a karmaiddal? Akkor visszaadhatnánk a földnek a szent halandó templomát."
Míg ő beszélt, az oroszlán lyukat kezdett ásni elülső mancsaival, amely elég mély lett ahhoz, hogy a testet eltemessék.
A sztarec ismét könnyeivel öntözte a szent lábait, felkérve az asszonyt, hogy imádkozzon mindenekért. És az oroszlán jelenlétében földdel borította be a testet. A test úgy volt, ahogy addig is, mezítelen és semmi más nem takarta, csak az a rongyos köpeny, amelyet Zoszimász adott neki, és amellyel Mária, miután elfordult, betakarhatta testének egy részét. Azután mindketten elindultak. Az oroszlán bárányként tűnt el a sivatag mélyében, Zoszimász pedig a mi Urunkat, Krisztust áldva és dicsőítve visszatért a kolostorba. És megérkezvén a kolostorba, mindenről beszámolt a testvéreknek, és ők mindnyájan bámulatba estek, mikor meghallották Isten csodáját. És félelemmel és szeretettel őrizték meg a szent emlékét.
És miként azt Szent Mária megmondta korábban Zoszimász atyának, János apát számos dolgot rossznak talált a kolostorban és Isten segítségével megszabadult azoktól. És Szent Zoszimász ugyanebben a kolostorban halt meg, majdnem száz évet megélve távozott el az örök életbe. A szerzetesek megőrizték ezt a történetet anélkül, hogy leírták volna, és szájról szájra adták át egymásnak.
De én - fűzi hozzá Szent Szofróniusz -, amint meghallottam, lejegyeztem. Lehet, hogy van valaki, jobban tájékozott, aki már megírta a szent életét, de én amennyire csak tehettem, mindent feljegyeztem, az igazságot helyezve mindenek elébe. Isten, aki bámulatos csodákat cselekszik és bőkezűen osztja ajándékait azoknak, akik hittel fordulnak Hozzá, adjon jutalmat mindazoknak, akik világosságot keresnek ebben a történetben, akik hallják, olvassák és lelkesen leírják, és adja meg nekik az áldott Mária osztályrészét mindazokéval együtt, akik különböző időkben tetszést találtak Istennél istenfélő gondolataik és cselekedeteik által!
És dicsőítsük mi is Istent, az örökkévaló Királyt, hogy bennünket is részesítsen kegyelmében az ítélet napján a mi Urunk, Jézus Krisztus által, akié minden dicsőség, hódolat, hatalom és tisztelet az Örökkévaló Atyával és a Legszentebb és Életetadó Lélekkel együtt, most és mindenkor és mindörökkön örökké! Ámen.
remélem végigolvastátok!
se a két rajz, se az ikon nincs még kész, az csak amolyan ideiglenes illusztráció
(de ha mondjuk nem olvastátok végig a szöveget, és mire végigolvassátok, én is befejezem őket!:)
so, this is the almost-ready-version
pár fény hiányzik csak róla, de azt helyben raktam fel, és nincs fotó
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)