alázat, szeretet, csillagok, angyalok, aranyfény

 

hónapokig hordozgattam magamban a vers szövegét, a születés csodáját és a megnemszületés kegyetlenségét, a szülők alázatát, szeretetét, ezt a megható, de megrázó történetet.

 

a munka megszólított, éreztem, hogy az enyém. megkaptam a verset, elő-, elővettem, de nem bírtam mozdulni. amilyen erősen láttam belül, olyan gyenge és erőtlen volt minden vonal, betűtípus, tollszár, csak nézegettem a fatáblákat, amiket előkészítettem, a legszebbet is, ami megrepedt...
minden anyag cserbenhagyott, amivel próbálkoztam. minden elképzelésem… (…)

vártam.

összevisszaság, kuszaság, bezárás, bezártság, járvány, zárvány, nem is tudom mi van most leginkább. csak az lett világos, hogy fejet kell hajtanom...

abban az egy hétben, amikor csak ezzel, és semmi mással nem foglalkoztam, én is “bezártam” magam. és fejet hajtottam. csak a kisbaba története, és én voltam. a szülei, és az Istenszülő. a műterem, ahol - ha nincs zárás - még ez évben dolgozhatok. 

és ahogy ott ültem, és éltem, éltem a pillanatokat, amiket ajándékban kaptam erre a földre, lassan kezdett lefoszlani rólam minden teher, rendelet, határidő, bosszantás, és nyomasztás. maradt az alázat, a szeretet, a csillagok, az angyalok, és az aranyfény. a glória.

végül megszületett.

minden, ami a fára került, de maga a fatábla is, lassan, furcsán, zavarbeejtő váratlansággal érkezett meg.
mindig akkor, attól, és ott, amikor, akitől, és ahol a legkevésbé számítottam rá.
mindig úgy, hogy már majdnem “újra” elengedtem…

most már a táblát átadtam apukának, most “már hazaérkezett”, most már magamban is “elbúcsúztam” a kicsi leánykától. ez volt a legnehezebb...